2008. március 29., szombat

...köszönöm a harmóniát,
köszönöm a dallamokat,
köszönöm a fáradtságodat,
köszönöm a fájdalmaidat,
köszönöm az örömeidet,
köszönöm az ajándékot,
köszönöm a könnyeimet...


(Pihe)
József Attila
IME, HÁT MEGLELTEM HAZÁMAT...

Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul írják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.
E föld befogad, mint a persely,
mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfilléres, a vashatos.
Sem a vasgyűrű, melybe vésve
a szép szó áll, hogy új világ,
jog, föld. - Törvényünk háborús még
s szebbek az aranykarikák.
Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták: bár velük
voltam volna én boldogan.
Így éltem s voltam én hiába,
megállapíthatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan.
Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.
Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot
már végképp másoknak remél.
Dsida Jenő
LESELKEDŐ MAGÁNY

És egyszer, tudom, te is elmégy
a nyughatatlan árnyak útján.
Mogorva lesz, üres és értelmetlen
a hóbaguggolt kis fagyos faház.
Tárva felejted az ajtót.
Küntről beszitál, borzongat a köd
s az esti szél bezúg, besír
a végtelen fjordok felől.
Egy elfelejtett képedet
felakasztom a deszkafalra,
örökmécsest gyújtok elébe...
És csöndesen a küszöbre ülök.
"Valahol létezel,
valahol én is,
valamit kérdezel,
valamit én is,
néha vágy van benne,
néha remény is
valahol
valamit
te is,
én is"

Szabó Ila
ELÉGIA

Messzire szárnyalt hát
most is képzeletem,
már csak a tűnő szép
emléked ölelem,
fáj, hogy a hajnalt nem
látom már sohasem
csók-sugaramtól hűs
ébredező szemeden

Szememben néma táncot lejt a könny,
mély fájdalommal tudok rád tekinteni,
elhatalmasodott rajtam a bús közöny,
múló szerelmünket is sötétség kergeti.
Vagy csak megváltozott, de nem múlt el soha?
Megszelídült, s valahol bennünk tovább él? -
és mint a patak, mi a hegy mögött rohan...
alig-alig látszik - ám valójában mély?
Hisz amikor kenyértörésre kerül a sor
nálunk, a szerelem akkor is vadként tombol,
mikor rám nézel, testem hevesen forr,
a melledre simul, s mint a macska - dorombol.
Szívünk rejtekében csillagként tárul fel,
suttogó szavaid mohó vágyát szítva,
akár koldus az alamizsnát, forrón ölel,
míg testünk szenvedélyét vágyódva issza.
Vágyad, ha olt, még mindig szárnyalok,
szerelmünk él még, ha Te is akarod.
zsuka

2008. március 28., péntek

Bagi László
CSAK MEGYEK
Csak megyek, bele a vakvilágba, az éjbe, arccal törve szélnek.
Kanyarog ösvényem. Mindhiába, hiszen az utak: összeérnek…
Otthonról jöttem és hazafelé tartok, csak nem tudom a helyet.
Nem az a lényeg, hogy keresem, hanem, hogy van, aki vezet…
Van itt egy út, lelkem rajta, lábam meg rúgja a kavicsokat,
Hullámzik az égbolt, figyelem a csillagfényű ladikokat,
Angyalok utaznak bennük, vigyáznak rám, s a szemükbe nézek.
Titkokat súgnak, de csak megyek tovább – nyelvükön nem értek.
Vagyok, aki vagyok, és Vagyok, csak néha fejjel a falnak,
Mert elhiszem azt, mit a vérből a vágyaim szavalnak…
Percekben és órákban élek, mikor a végtelen is az enyém,
És csak megyek, remélve, hogy valahol majd te futsz elém…
Csak megyek, talán ott melletted, s lehetek a fű, lehetek a fa,
Lehetek egy fuvallat, egy eldobott kő, tegnap, holnap, vagy a ma,
Árnyékod vagy a fény, és itt: e sorok között álmodom tovább,
Hogy a véletlen törvényszerűen fogja kézen az ember sorsát…
Csak megyek, s az úton - emlékek hajolnak ki egy ház ablakán,
Tűzvirág nyílik, bíborfényt rajzol az ég szunnyadó paplanján,
Onnan olvasom: Megpróbállak még, meg, legalább százszor,
De ha velem vagy, számíthatsz rám… Elkísérlek… Jó utat, vándor!


TÁVOL VAGY TŐLEM
Zöldlombú árnyékként emléked követ
Mint meredek hegyről zúduló folyam
Szétzúzza érzésem, mint kemény követ
Sodródó kavicsként utánad rohan
Elvesznek a csöndbe simuló árnyak
Zavaros felszínén holt-fények ülnek
Fel nem tett kérdések válaszra várnak
Végtelen csobogás alá merülnek
Állok a vízparton, mezítláb vagyok
Süppedő nyomokba homokot terít
Hullámzó tajték, ha magához ölel
Távol vagy tőlem, és mégis oly közel
Szemedből vágyam új álmokat merít
Zöldeskék színébe beleolvadok
Ligeti Éva

2008. március 27., csütörtök

Sárhelyi Erika
MINTHA VIHAR JÖNNE
Ma jó volna kicsit messze menni,
- nem örökre, elég egy kiskabát -,
csak pár üres órát zsebre tenni,
s úgy futni járatlan utakon át.
Ma közel a távol, megérintem,
s lábamhoz ülnek sosem járt helyek,
egyikük máris fogja a kezem,
lehet, hogy pár napra vele megyek.
Ma olyan, mintha nagy vihar jönne,
vajúdó ég alatt rohan a szél.
Kitárt karokkal állok elébe,
vigyen el messze - ha hazakísér.

2008. március 26., szerda

Reményik Sándor
NEHÉZ HOMÁLYBA...

Nehéz homályba kúszik a jövő,
Mint szürkületkor erdőben az út…
Aki bemegy, nem tudja, merre jut
S nem tudja, ki lesz, aki szembe jő.
Tán a Balsors lesz, tán a Jószerencse,
Talán törpe lesz, talán óriás,
Talán lidérc, ki tőrt vet, vermet ás,
Talán angyal, hogy lelkünk égbe mentse.
Megyünk, eltévedt gyermekek: vakon,
Előttünk fel-felmordul a vadon,
A szélben száraz levél kavarog.
Legyen az erdő akármily setét,
Csak el ne engedjük egymás kezét,
Kitett, anyátlan árvák: magyarok.

KIT MAGYARNAK TEREMTETT AZ ÚRISTEN,
ÉS NEM FOGJA PÁRTJÁT NEMZETÉNEK,
NEM DERÉK EMBER.
(gróf Széchenyi István)
Áprily Lajos
ÚTRAVALÓ

A lélek,
mikor búcsúzva bontja szárnyait,
visz magával a földről valamit.

Eszmét, melyet világra ő hozott,
virágot, melyet ő virágoztatott.

Én Istenem, én mit vigyek neked?
Nem vihetek én mást, csak verseket.

Kiválasztok pár útamra valót,
a többinél tisztábban dalolót.

S ahol ösvénnyel vár az égi rét,
zenét hallok majd, felséges zenét.

Barátom, aki már előre ment,
azt a zenét rég hallja odafent.

S ahogy azt a muzsikát hallgatom,
azt a keveset rendre hullatom.

Az a zene csak vallatja velem:
Süket sor... nem merem... ezt sem merem.

S amikor, Uram, hozzád érkezem,
könnyű kezem miatt szégyenkezem.

A választottakból csak egy maradt,
az, melyben elfogtam egy sugarad.

Az, amelyikben elmondtam neked,
hogyan szerettem drága földedet.

S szólok: Csak ennyit hoztam. Ó, Uram,
ne ítéld meg nagyon szigorúan.

2008. március 25., kedd

Reményik Sándor
KELJ FEL ÉS JÁRJ
Íme - most másodízben élem át
Az első ingadozó, tétova,
Bizonytalan léptek gyerekkorát.
Akkor Apám állt a hátam megett,
S csalogatott tárt karokkal Anyám:
Hol távolodott, hol közeledett.
Így volt bizonnyal. Ámde ködbe hullt
Fekszik fejemben emléktelenül,
Fekszik hamu és hó alatt a mult.
Két "testvér" fogja most a karomat -
És néha elengednek kedvesen:
Lássuk, a lábadozó hogy halad.
Vigyázva védik lépteimet ők -
És szánakozón néznek ide be
Elérhetetlen erdélyi Tetők.
Imbolygok át a kórházi szobán,
Az élet delelőjén messze túl -
Imbolygok, mint az élet hajnalán.
De érzem, ahol magyar csak lakik,
Figyelik léptem szerető szemek,
S vágyva várnak még tőlem valamit.
A magyar Akarat járni tanít.
Olyankor rogyó lábam megfeszül:
Azértis, rajta, új iramra fel!
Mélyből - a magasságba - egyedül.
Nem, nem egyedül, szíveken is túl
Egy nagy Szív szól: én megmentettelek,
Most többé ne sírj és ne lamentálj,
Vedd bűneid s bánatod nyoszolyáját,
Aztán hajítsd magadtól messzire:
Kelj fel és járj!
Fésűs Éva
KÍVÁNSÁG
Uram, ha egyszer nagyon jó leszek,
egy szívet adj nekem!
Egyszerűt, tisztát, szépet, kedveset,
lakozzék benne erős szeretet
és imádkozni tudjon melegen.
Nem kell lobogva égő gyötrelem,
és tépő ösztönök,
nem kellenek a cifra nyomorultak,
kik rossz szerelmeket százszor meguntak,
de olthatatlan vágyuk füstölög.
Nem kell megejtő, színes hangulat,
vérkergető borok;
tedd keserűvé, pecsételd le ajkam,
hogy indulatnak játékul ne adjam,
mi bennem szándékodból szent dolog.
Nem kell a kar, mely kígyóként ölel,
tapasztalt, sima kéz,
nem kell, hogy csak a testemet szeressék, -
a múló mámor mélye dúlt üresség,
s nem kell a szó, mely rombol, úgy becéz.
Vigyázz reám, ha forró pillanat
oson be álnokul
lelkembe, - mert én hófehérre vágyom,
és mégis sokszor megcsal önnön álmom,
ha jobbra, balra csóktüzecske gyúl.
Ne legyen tűz és füst az életem,
csak szentjánosbogár;
de szabadíts meg az öncélú vágytól,
mely hamis lidérc fényeként világol
s a fáradt lélek békét nem talál.
Uram, azért egyszer, ha jó leszek,
adj nekem egy szívet,
ki tisztán szűrte át e földi lázat,
kiben testvérek büszkeség, alázat,
ki enyém volna, s énvelem Tied.

2008. március 22., szombat

ÁRONI ÁLDÁS
ÁLDJON MEG TÉGED AZ ÚR, ÉS ŐRIZZEN MEG TÉGEDET. VILÁGOSÍTSA MEG AZ ÚR AZ Ő ORCÁJÁT TERAJTAD, ÉS KÖNYÖRÜLJÖN TERAJTAD. FORDÍTSA AZ ÚR AZ Ő ORCÁJÁT TEREÁD, ÉS ADJON BÉKESSÉGET NÉKED.
4Móz 6,25-26

Kenyér mellé naponta
jusson egy szál virág
s láthassam, amint Téged
dicsér egy új világ...
Uram, ki fönt az égben
lakozol fényességben,
hallgasd meg kegyesen,
hallgasd meg könyörgésem
Wass Albert
P
EDIG BETEGSÉGEINKET Ő VISELTE, ÉS FÁJDALMAINKAT HORDOZÁ, ÉS MI AZT HITTÜK, HOGY OSTOROZTATIK, VERETTETIK ÉS KÍNOZTATIK ISTENTŐL! ÉS Ő MEGSEBESÍTTETETT BŰNEINKÉRT, MEGRONTATOTT A MI VÉTKEINKÉRT, BÉKESSÉGÜNK BÜNTETÉSE RAJTA VAN, ÉS AZ Ő SEBEIVEL GYÓGYULÁNK MEG.

Ézs 53,4-5

2008. március 21., péntek

Richard Bach
A SZÁRNYALÓ SZERELEM



"...Hogyan ismerjük fel a lélektársunkat? -ismételte a kérdést. - Amikor az enyémmel először találkoztam, nem tudtam , hogy ő az...minél jobban megismertem, annál jobban csodáltam; annál többször gondoltam, milyen fantasztikus ember! - És ez a lényeg! Olyan szerelmest kell magunknak keresnünk, akivel a kapcsolatunk az idő múlásával nemhogy fakulna, de egyre jobb lesz; aki iránt a csodálatunk és a bizalmunk csak erősödik a megpróbáltatások során. - Csak mellette jöttem rá, milyen mély meghittség és mennyi öröm létezik számomra. Régebben azt hittem, csak nekem van ilyen dolgokra szükségem, csak én igénylem a lélektársamtól, hogy ilyen legyen. Most már azt gondolom, hogy ez mindenki számára fontos, csak éppen, ha nem találják a megfelelő partnert, elkeseredésükben kevesebbel is megelégszenek. Hiszen mi bátorítson bennünket arra, hogy meghittséget és örömet keressünk, amikor egy langyos kapcsolat és viszonylagos elégedettség a legtöbb amit elérhetünk? - A szívünk mélyén persze tudjuk, hogy a langyos előbb-utóbb kihűl; csekélyke elégedettségünkből valami megnevezhetetlen szomorúság sarjad, és rágódni kezdünk: Ez életem nagy szerelme, ez minden, ezért élek?! A lelkünk mélyén tudjuk, hogy többre vagyunk hivatva, és őutána vágyódunk, az után az egyetlen után, akivel sohasem hozott össze minket a sors. - Nap mint nap azt látjuk, hogy az emberpár egyike szárnyalni akar, de a másik lehúzza a földre. Míg az egyik haladna, s kettőt lépne előre, a másik miatt hármat lépnek vissza. Ezért azt gondolom, jobb egyedül megtanulni, mi a boldogság; inkább a barátaimhoz, meg a macskámhoz ragaszkodom, és a soha el nem érhető lélektárs után vágyakozom, mintsem megalkudjak az unalommal. - Az a lélektársunk, akinél a zár, amelybe a mi kulcsaink illeszkednek; az ő kulcsai pedig a mi zárainkat nyitják. Ha eléggé biztonságban érezzük magunkat ahhoz, hogy megnyíljunk, igazi énünk előbújhat, és valóban teljesen önmagunk lehetünk. Azt szeretheti bennünk a másik akik vagyunk, nem pedig akinek látszani szeretnénk. A lélektárs a legjobb tulajdonságainkat hívja elő. Mellette nem számít, bármi történik is körülöttünk, mi ketten biztonságban vagyunk saját kis mennyországunkban. Az a lélektársunk, aki osztozik legtitkosabb törekvéseinkben; akivel egy irányba haladunk. Ha két léggömbként együtt emelkedhetünk a magasba, akkor feltehetően rátaláltunk az igazira. A lélektársunk mellett az életünk életre kel."
Wass Albert
A LÁTHATATLAN LOBOGÓ
Konok hűséggel hordozom
az úttalan bozótokon.
Seb a vállam és seb a markom,
de fogom, viszem és megtartom.
S fogcsikorgatva hirdetem:
nem ért véget a küzdelem!
Mert valami még megmaradt.
Görcs zsibbasztja a markomat,
de markomban még itt a Szó:
a láthatatlan lobogó!
Ereklyém. Kincsem. Fegyverem.
Magosra tartom s lengetem!
És védem, foggal és körömmel!
Vad dühvel és őrült örömmel!
És mentem, mindeneken által,
íntépő, végső akarással!
Dúlt otthonom rég összedőlt.
Kifordult alólam a föld.
Társaimat ár elsodorta.
Mögöttem ég a poklok pokla.
Előttem vad sziklák merednek.
De nekivágok a meredeknek!
Mert élek még! Ha törten is,
ha vérben is, ha görcsben is.
még ha utolsó is vagyok
kit az özönvíz meghagyott,
de harcom végigharcolom
s a lobogót megmarkolom!
Megmarkolom és nem hagyom,
ha le is szakad a két karom,
ha két lábam térdig kopik:
de feljutok a csúcsokig!
S utolsó jussomat, a Szót,
ezt a szent, tépett lobogót
kitűzöm fent az ormokon
s a csillagoknak meglobogtatom!
Jatzkó Béla
ÁLMOK

Azt álmodtam, hogy álmodom,
megálmodtam, mit álmodsz,
s úgy őrködtem az álmodon,
mint aki nem is álmos.

Álmod álmomra ráhajolt,
- forrásra így a pálma, -
álmomnak édes párja volt,
s te voltál álmom álma.
Mint szembenéző tükrökön,
mik egymásnak felelnek, -
álmodjuk bár külön-külön
ugyanazt a szerelmet:
két álmunk egybesimulás,
akár a megvalósulás.
Koczeth László
FOGADJ EL
ha csillagok fénye
már nem vakít
homállyal áldoz
s a tengerbe hull
fogadj el
ha Nap gömbje felfelé
törtet izzón
s mosolyát
már nem vetíti rád
fogadj el
ha a szél vadul tépi
a fákat
s lágyan arcodat
már nem simítja többé
fogadj el
ha világok készülnek
- ellened
tedd tenyerembe
- két kezed
legyek most már
- mindened
fogadj el

2008. március 19., szerda


ERŐFESZÍTÉSEKET „A HAZA MEGMENTÉSÉRE”
(1848. július 11.)
(Minden egykorú forrás páratlannak mondja a bibliai utalással befejezett Kossuth-beszéd fogadtatását. S hogy a képviselők jól tolmácsolták a nemzet többségének elszántságát, azt híven tükrözte az egy éven át tanúsított ellenállás a „poklok kapuin” át rázúduló minden veszedelemmel szemben.)

„Azt hiszem, hogy midőn egy nemzet minden oldalról fenyegettetik, de ez sejti, érzi a bizalmat, hogy meg tudja, meg akarja, meg fogja magát menteni: akkor a haza megmentésének kérdését soha semmi kérdéstől nem kell felfüggeszteni. (Zajos tetszés és éljenzés.) Ha ma mi vagyunk e nemzet ministerei, holnap mások lehetnek, ez mindegy; a nemzet ezzel a ministeriummal, vagy másikkal, kell hogy megmentse a hazát; de hogy akár ez a ministerium, akár a másik megmenthesse, a nemzetnek erőt kell teremtenie. Azért minden belmagyarázatok kikerülése végett egyenesen, ünnepélyesen kérem, midőn azt mondom, hogy adja meg a képviselőház a 200,000 főnyi katonát s az erre szükséges pénzerőnek előteremtését. (Nyáry Pál felemelkedik helyéről, példáját az egész képviselőház követi, e szó »megadja!« harsog az egész teremben. – Szűnni nem akaró lelkesedés.) Uraim! mit mondani akartam, az, hogy ne vegyék e kérést a ministerium részéről ollyannak, mintha maga iránt bizalmat kívánna szavaztatni; – nem! a hazának megmentését akarta megszavaztatni; – meg akartam kérni önöket, uraim, hogy ha van valahol a hazában egy sajgó kebel, melly orvoslásra, ha van egy kívánság, melly kielégítésre vár: szenvedjen még egy kissé e sajgó kebel, s várjon még egy kissé e kívánság, – ne függesszük fel ezektől azt, hogy megmentsük a hazát. (Zajosan kitörő helyeslés.) Ezt akartam kérni, de önök felállottak; S ÉN LEBORULOK E NEMZET NAGYSÁGA ELŐTT, s csak azt mondom: annyi energiát a kivitelben, mint a mennyi hazafiúságot tapasztaltam a megajánlásban, s Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni! (Szűnni nem akaró lelkesedés, helyeslés és éljenzés.)

A NÉP KÉSZ MEGVÉDENI A HAZÁT
(1848. október 1.)
(Kossuth távollétében is hatni kívánt a képviselőház helytállására. Ezt szolgálta ez a levele, amelyben alföldi honvédtoborzó útjának páratlan eredményeiről, a nép tettrekészségéről számolt be.)

„Kérem elnök urat, adja a képviselőháznak tudtára, hogy én, miután Pest vármegyében magamnak azon meggyőződést szereztem, hogy a nép, bár lelkesedésétől sokat vártam, olly készséggel s olly tömegben kél fel hazánk ellenségeit semmivé tenni, mely legmerészebb várakozásomat is felülhaladja.”
„Kötelességemnek tartottam ennyit a Nemzet képviselőinek mély tisztelettel tudtul adni azon biztos reményben, hogy ez ujabb ösztönül szolgáland a képviselőház hazafiui határozottságának, mi szerint szegény elárult hazánk jogaiból semmi ármánynak, semmi árulásnak, semmi fenyegetésnek egy hajszálnyit se engedjen.
A magyar népet rendszeresen elszenderitették hosszu éveken át. S mert aludt, azt gondolták, hogy ereje kihalt. De ő csak aludt s a veszély által álmából felrázva ollyan, mint a pihent oroszlán, melly most is meg fogja mutatni, hogy a magyar senkit sem bánt, de őtet sem bánthatja senki büntetlenül.”

2008. március 18., kedd

ANYAI SZERETET
Réges régen, amikor még édesanyám kislány volt az ő nagymamája mondta el e történetet, amelyet én most elmesélek, mert ma már ez csak mesének tűnik. A falu végén vályogból épült, nádfedeles házikóban élt egy szegény házaspár. A férj beteges volt, hol dolgozott, hol nem. Sokszor a betevő falatjukat alig tudta megkeresni Felesége mosni, takarítani járt, miközben sorra születtek gyermekeik egyik kicsi, másik pici így az édesanya egyre ritkábban tudott munkát vállalni, hisz annyi munka akadt a sok gyermek után hogy azt alig győzte. Lassan múltak az évek egyre nagyobb szegénységben nevelgették gyermekeiket. Az évek múlása sok gyászt hozott a falu széli kis házban lakó családra. Egy járványos betegség sírba vitte két kis gyermeküket. Az édesapa egyre betegebb lett a fájdalom elgyengítette és ő is meghalt. Telt múlt az idő az özvegyen maradt édesanya éjt nappallá téve dolgozott hogy megkereshesse mindennapi betevő falatjuk árát és gyermekeit tisztességgel felnevelhesse. A csonka kis család nagy szeretetben élt édesanyjuk rajongásig szerette őket, mindent megtett gyermekeiért. Boldog volt szegény asszony, mikor gyermekeit maga körül látta, ilyenkor minden fájdalmát, fáradtságát elfelejtett. Hálásak is voltak a gyermekek édesanyjuk iránt, kivéve a legnagyobbik leányt, aki igen sok bánatot okozott édesanyjának. Szófogadatlan, lusta leány volt. édesanyja hasztalan kérte a jóra, nem fogott rajta a szép szó. Ahogy nőt egyre engedetlenebb lett, mikor felnőtt, akkor az úgynevezett jó barátok között még gonoszabb lett. Nem akart dolgozni, mindig csak henyélt. Egy szomorú napon a lány barátaitól hazahazatérve, azzal állt édesanyja elé, hogy neki sürgősen pénz kell. Szegény édesanyja, aki nem sokkal azelőtt ért haza fáradságos munkájából, s bizony csak annyit keresett, amennyivel egy darab kenyeret tudott venni a gyermekeknek. elcsukló hangon csak annyit mondott:- Honnan adjak édes gyermekem neked pénzt, hiszen alig tudtam egy darab kenyeret venni, okosabban tennéd, ha munka után néznél s nem henyélnél egész nap - A lány tovább követelőzött, s mert édesanyja nem tudta teljesíteni kérését, kezet emelt rá, de, mikor édesanyja könnyes két szemébe nézett, megtorpant és kirohant a házból. Az évek teltek - múltak a szegény asszony feje felett. Az áldott édesanya sok keserves munkával, sok átsírt álmatlan éjszaka árán, becsülettel felnevelte a gyermekeit, mindannyian becsületes munkás emberek lettek. De a szegény asszony öröme azonban nem volt teljes, mindennap hazavárta az eltévelyedett leányát, s mert nem jött napról napra többet szomorkodott miatta. Lassan-lassan a nehéz élet felőrölte a szegény asszony egészségét és egyik nap aztán ágyhoz verte a betegség, erőtlen volt, keze reszketett s beszélni is alig bírt már. Gyermekei könnyes szemekkel ültek körülötte betegágyán. Lázas ajkai még akkor is ezt suttogták: - Nézzetek csak ki, gyermekeim, hogy nem jön-e az én lányom az úton? Várta, szünet nélkül, megtévedt gyermekét, azzal az erős hittel,mellyel csak egy édesanya képese. És nemhiába várta, Isten meghallgatta a haldokló édesanya imáját. mert eljött az édesanya halálos ágyához a hálátlan leány, meggyötörve az élet csapásaitól, megöregedve, fájó szívvel, bűnbánóan borult édesanyja dolgos két kezére, s sírástól fuldokló hangon könyörgött bocsánatért. A haldokló édesanya magához ölelte a megtért leányát de már nem hallotta, mert lelke már fent járt a fehér felhők felett halkan szálló angyalok vitték oda, ahová azok juthatnak csak be, kik bűntelen fehér lélekkel halnak meg. És mikor eltemették az édesanyát, ágyában a párnája alatt egy csomagot találtak. Tele volt pénzzel, amit hosszú éveken át keserves, nehéz munkával keresett és szájától megvonva a falatokat, gyűjtötte össze. Mellette egy papírdarabkára ez volt írva: - Ha meghalok, ezt a pénz adjátok át eltévelyedet, leányomnak mind, mert neki gyűjtöttem szegénynek. A leány megrendülve vette tudomásul édesanyja üzenetét, s e pénzből - semmit el nem véve- állíttatta a fehér márványtömböt édesanyja sírjára, ezzel a felirattal: "Itt nyugszik a Szeretet." Az anyai szeretet nem kell kiérdemelni, nem kell küzdeni érte, minden gyermek számára megadatott.

(ismeretlen szerző)

2008. március 17., hétfő

"Testvér!Valamit szeretnék mondani Neked. Ne hidd, hogy csúnya a világ s az emberek rosszak. A világ szép s az emberek jók. A rosszaság nem egyéb, mint valami furcsa betegség, mely ragályos és időnként visszatér.Akár a pestis vagy a nátha. S olyankor elcsúfítja a világot maga körül. A világot? A Te világodat. De ne feledd el, hogy a Te világodon kívül van még egy másik világ és ez az igazi világ. Gyökered, vagyis jellemed, adottságaid, érzéseid és az a sok láthatatlan holmi amit magadban hurcolsz egy életen át, ebből az igazi világból ered, és ahhoz a mesterséges másik világhoz, melyet magadnak csináltál, csak annyi köze van, mint a hóvirágnak az avarhoz, melyen átüti fejét midőn a földből előbúvik.Ha felületesen megnézed, azt hiheted, hogy ez a penészszagú halott szőnyeg tartja a hóvirágot a hátán. Pedig nem így van. Előfordul, hogy erdőtűz támad s az avar tüzet fog és elég. Elég a hóvirág is vele, az igaz. De jövő tavasszal előbúvik megint. Miért? Mert gyökere mélyebben volt, mint a halott avar, a földben volt, az igazi földben. Így van ez veled is,testvér. Gyökered nem ebből a világból való, amit magad köré ácsoltál, és ha tűz támad s rád dőlnek a kontár tákolmány romjai: Éned az ösztön gyökérszálainak nyomán visszamenekül az igazi világba, akár a hóvirág. Mert nincsen különbség, közted s a hóvirágok között abban a világban."

(Wass Albert)
TÖRZSÉBEN SZÉKELY VOLT, FIA HUNNIÁNAK
HŰSÉGES SZOLGÁJA BOMLOTT SZÁZADÁNAK.
(Tamási Áron sírfelirata)
Tamási Áron
ÁBEL AMERIKÁBAN (részlet)

- Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne - ismételtem el magamnak. És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával, és a szemem megtelik a hajnal harmatával.
Lassan felálltam, és azt mondtam:
- Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon! Igaza van: nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.
Elindultam lefelé a hegyen, és boldog nyugalommal néztem, hogy miképpen búcsúzik a földtől a nap. Már nem bántott semmi, és nem tépett a szerelem sem, hanem azt gondoltam magamban, hogy amiképpen most búcsúzik a földtől a nap, úgy fogok búcsúzni Amerikától én is.
Ahogy leértem a városba, mindjárt autót fogadtam, és Toldihoz robogtam azon. Éppen egy lepedős amerikai újságot olvasott, amikor a szobájába léptem. Egyenesen odamentem hozzá, megöleltem, és azt mondtam neki:
- Köszönöm minden jóságát.
- Mit akarsz?
- Megyek haza - feleltem mosolyogva.
- Hova haza?
- Erdélybe, a Hargitára.

* * *
...másnap délelőtt megérkeztem a madéfalvi nevezetes állomásra. Itt szekeret fogadtam, és megkértem az embert, hogy ne futtassa erősen a lovakat, nehogy meg találjanak izzadni, s azután meghűljenek a szeles tavaszi időben. A szekeres hajlott is szavamra, minek folytán hűhó és zörgetés nélkül érkeztünk meg Csíkcsicsóba. Már az ülésből észrevettem, hogy apám ott van az udvaron, és a favágónál mesterkedik valamit. Minden sietés nélkül leszálltam, bémentem a kapun, és elindultam feléje.
- Kell-e egy amerikai? - szólaltam meg, amikor már csak néhány lépésnyire voltam tőle.
Apám egyszeriben felállt és megfordult. Nem tudott hamarjában szólni, hanem sebesen pillogtatott, nehogy megcsalja öreg szeme. S amíg azt tette, azalatt én már odaértem hozzá, és megcsókoltam az arcát.
- Egyszerre milyen csókos lettél! - mondta a régi hangján, s a kezében a kicsi fejszével leült a favágó csutakra.
* * *
Még apám is azt mondta, hogy jó vásárt csináltam, mert ha az Isten megsegít és valami szerencsétlenségtől megőriz, akkor tíz esztendő múlva már akkora birtokom lesz a Hargitán, amiből meg tudok élni. Egy hét múlva fel is csomagoltunk mindent és egy nagy lajtorjás szekérrel elindultunk a Hargitára. Amikor megláttam a kicsi házat, amelyben olyan emlékezetes őszt és telet töltöttem volt, örömkönny jött a szemembe. De az igazi és a legnagyobb öröm akkor ért engem, amikor kinyitottam az ajtót, és megláttam, hogy egy kutya fekszik ott.
- Bolha! - kiáltottam fel.
A kutya felemelte a fejét, és úgy nézett reám azzal az egy szemével, mintha egyenesen a halálból ébredt volna fel. Hamar letérdepeltem melléje, és simogatni kezdtem. Csak a csontja és a bőre volt meg, és a hangjából annyi, hogy sírni tudott örömiben. Nagy vigyázattal felvettem az ölembe, és futni kezdtem véle apám elé.
- Né, mit találtam! - kiáltottam egyre.
Aztán letettem a földre, s hát áll a lábán. Megindultam, s hát jönni is tud utánam. Akkor egy kicsit futottam, mire ő is jobban igyekezett. Addig s addig csaltam, amíg egy domb tetejére értünk. Ott felállott két lábra, és a derekamba kapaszkodott, mintha meg akart volna ölelni. S akkor egyszerre elöntött engem valami nagy szeretet, amiben nemcsak Bolha volt benne, hanem minden és mindenki, aki csak él a világon, s még az ég és a föld is. Lassan magamhoz öleltem Bolhát, s úgy szorosan magamhoz ölelve, hengeredni kezdtem lefelé a dombon. Amikor lent a völgyben felálltam, és kinyújtózva ránéztem a nagy hegyekre, úgy éreztem, hogy most immár örökké élni fogok.

Illyés Gyula
NÉLKÜLED
Nélküled, mint az olló egy fele
– van árvább ennél?
suta a sorsom: hogy vágjak vele?
Mit kezdenék, ha nem szeretnél?
Csak párban, mint a láb,
úgy mehetek tovább!
Vagy nézd, hogyan ível,
vagy néz a madarat!
Nem is én vágyok szállani, hanem
a két hű igen ütemeivel
a győztes szerelem!
Add párba szárnyul hát magad
s megköszönöm, hogy veled volt közöm
ahhoz, amire szánt a végzet –
Azaz, hogy köszönöm
ezt a tíz évet,
az örömöm,
hogy élek.

2008. március 16., vasárnap

WASS ALBERT üzenete...
Fiatal véreim, határokon innen és túl, idegen föld elhagyatottságában, az otthoni kényszerűségek sivárságában, rabságban, elnyomatásban, ahol csak vagytok: hozzátok szólok. Súlyos idők nyomása nehezedik lelkemre s mondanivalómat hosszú esztendők gondja s tudása érlelte. Ti vagytok a nemzet jövendője. Veletek él vagy pusztul a magyar. Amit ehhez az egyszerű történelmi tényhez hozzáfűzni kívánok, azt fogadjátok szeretettel, mint ahogy szeretettel csordul a szivemből. Életrevalók vagytok. Életrevalóbbak, mint mi voltunk a ti korotokban. Okosabbak is vagytok, óvatosabbak és mérsékletesebbek. Megértőbbek egymással és idegenajkú embertársaitokkal szemben. Az élet tanított meg erre. Látókörötök szélesebbre tágult a történelem viharverése folytán. Minden lehetőségtek megvan ahhoz, hogy egy okosabb, emberiebb és talán szebb világot építsetek föl magatok köré, mint amilyen a mienk volt. Adja az Úristen, hogy így legyen. Mindaz azonban azon múlik, hogy megtudjátok-e őrizni és hajlandók vagytok-e vállalni azt a magyar lelki és szellemi örökséget, amit mi vért izzadva átmentettünk valahogy a különböző "izmusok" özönvizén a ti számotokra, hogy ne legyetek lelki koldusok egy özönvíz-utáni új világban. Ez az örökség a tietek egyedül és senki másé nem lehet ezen a földön. Ha ti eldobjátok magatoktól, örökre elvész. És nem csak önmagatokat fosztjátok meg valamitől, ami pótolhatatlan, de nélküle szegényebb lesz az emberiség is.
Nekünk magyaroknak az Úristen különösen gazdag és színes nemzeti örökséget adott. Az egész világon egyedül ez a mienk. Senki nem veheti el tőlünk, mint ahogy mi sem vehetjük át senkitől azt, ami nem illet meg minket. Hiába beszélünk angolul, franciául, spanyolul, németül, attól még nem leszünk sem angolok, sem franciák, sem spanyolok, sem németek. Az ő örökségük nem a mienk s ha majmolni próbálnánk őket, könyökkel betörni közéjük, mindössze a magunk egyéniségét, a magunk örökségét veszíthetjük el, az övéket soha sem vehetjük át. Gyökértelen idegenek leszünk az emberi világban s lelkileg elpusztulunk benne, mint a gyökerét vesztett fa.
Véreim, fiatal magyarok, jól-rosszul, de valahogy átmentettük számotokra azt a nemzeti örökséget, ami Isten rendelése folytán a tietek. Átmentettük azt földrengésen, világégésen, nemzetpusztító, lélekgyilkoló nemzetköziség mesterséges tanainak szennyes özönvizén keresztül. Ha egyebet nem tudtunk értetek tenni, de ezt megtettük s becsülettel őrködünk fölötte, ameddig élünk. De a többi már a ti dolgotok és a ti felelősségetek. Egyet ne feledjetek el: amig magyarok vagytok s az ősi kultur-örökség erkölcsi alapján álltok, addig Isten által kijelölt helyetek és szerepetek van a világban. De ha eldobjátok magatoktól ezt az örökséget, ha magyarságotokból kivetkőztök, akkor senkik se lesztek, csupán egy halom szemét, amit ide-oda sodor a szél, míg végül is elmerültök a semmiben. Én bízom bennetek. Áldjon meg mindannyiatokat az egy igaz Isten, kőszikla-örökségünk magyar Istene!
Lányi Sarolta
KI TALÁL MEG?
Irdatlan nagy úton elvesztettek engem,
jó meleg tenyérből hideg földre estem.
Hideg földre estem, nyitott szemmel, ébren,
bitang jószág lettem, látom, tudom, érzem.
Mikor földre estem, bár meghaltam volna,
önnönmagamnak is bár elvesztem volna!
Távolodni léptét így hallgatom, élve,
fájdalmam ragyog csak körülsötét éjbe.
Nagyon nehéz voltam? terhes úti járom,
azért hagyott engem ismeretlen tájon?
Vagy nagyon is könnyű? nem érezte súlyom,
s úgy ejtett el engem véletlen az úton?
Ha visszafordulna, még visszatalálna,
még senki se lépett a lába nyomába.
De messze van az már, nem keres az engem.
Ragyog a fájdalmam. Ki talál meg engem?

2008. március 14., péntek

Itt a Hargita lábánál, az ablakból épp rálátni a hegyekre... tiszta fehér minden... a napokban fent még erősen havazott. Itt a szobában, abból a hidegből csak annyit érezni, hogy hűvös lehelletével még megpróbál támadni egy utolsót a tél... de már nem megy neki... ezerágra süt a nap, fényárban úsznak a hegyek. Vége a télnek... és én is megyek haza... legközelebb már a tavasz színeiben fogom látni a Hargitát, a Csíki és Gyimesi havasokat...


Komáromi János
MÁRCIUSI HÓ

Zöld levelek
fáznak az ágakon.
Már ki sem látszanak
a hó alól.

Mindent vastagon
lep el,
a márciusi
hólepel.

Talán e fehér
pelyhekkel
üzen nekem
a Tél.

Csak mosolygok:
"Hiába erőlködsz,
még egy nap
és elmentél."

PSALMUS HUNGARICUS
II.

Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű,
a minden embert megsimogatót
ág mozdulat,az élet s halál titkát kutató,
bölcsen nemes, szép, görög hangulat.
A hűssel bíztató, közös és tiszta tó,
a szabadság, mely minden tengerekben
sikongva úszik, ujjong és mulat!
Kezem gyümölcsötminden fáról szedett.
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.
S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember! -,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!
A nagy gyümölcsös fájáról szakadt
almából minden nép fia ehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Dalolhat bárki édes szavakat
és búghat lágyan, mint a lehelet
s bízvást nyugodhatik, hol várja pad,
s ha kedve támad, bárhová mehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél,
szívszakadásig így kell énekelnem
Babylon vizeinél:
oooooEpévé változzék a víz, mit lenyelek,
oooooha téged elfelejtelek!
oooooNyelvemen izzó vasszeget
oooooüssenek át,
ooooomikor nem téged emleget!
oooooHúnyjon ki két szemem világa,
ooooomikor nem rád tekint,
ooooonépem, te szent, te kárhozott, te drága!

2008. március 11., kedd

Wass Albert
OTTHON

“Igen, valahogy így van: otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon.Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak.Ez az otthon.Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit.Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben.A fontos az, hogy érezd: jobbra és balra Tőled áll a világ, a maga szépségeivel, és a maga csúnyaságaival. Süt a nap, esik az eső, szelek járnak és felhők futnak a széllel. Vannak virágok és fák és patakok és emberek. Valahol mindezek mögött van az Isten és Ő igazítja a virágokat, a fákat, a patakokat és az emberek közül azokat, akik neki engedelmeskednek. És mindezeknek a közepén itt ülsz Te, egy széken, egy asztal előtt. És ez a szék és ez az asztal ma a Tied. Ma. Ez a fontos. És körülötted szép rendben a többi: a virágok, a fák, a felhők, Isten bölcsessége és az emberek kedves balgaságai, ma mind a Tieid. És jól van ez így. Mert hiszen az ember úgyis elég keveset él. És még az is jó, hogy keveset él. Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.”

Dsida Jenő
PSALMUS HUNGARICUS
I.
Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kímélted az erőt,
miért kímélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:
oooooEpévé változzék a víz, mit lenyelek,
oooooha téged elfelejtelek!
oooooNyelvemen izzó vasszeget
oooooüssenek át,
ooooomikor nem téged emleget!
oooooHúnyjon ki két szemem világa,
ooooomikor nem rád tekint,
ooooonépem, te szent, te kárhozott, te drága!

2008. március 10., hétfő

Wass Albert
TENGER AZ ÉLET (részlet)

Tenger az élet. Sok ezer év óta hullámzik velünk, sok ezer év óta hullámzik velem. Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen, szürke kis parányok, mind, mindannyian. Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk. Tenger az élet. Mindannyian keresünk mindig, keresünk egy másik vízcseppet a nagy, szörnyű óceánban. Néha megtaláljuk. Összesimulunk egy pillanatra, aztán jön egy hullám és felkap, vagy leránt a mélybe, és mi keresünk, keresünk újra tovább. Minden csepp egy másik kicsi cseppet, a mérhetetlen, szörnyű óceánban. Jaj, borzalmasan nagy ez az óceán és egy vízcsepp olyan parányi benne. Sok ezer év óta keresem már őt, kis vízcsepptársamat, és alig lelem meg néha-néha... olyankor is egy pillanatra csak. Háborog a vihar, röpít a hullám... Voltam koldus, béna, nyomorék, hazám a templomajtó... ő talán királynő volt akkor és garast dobott reszkető kezembe... Császár is voltam... büszke, nagy, hatalmas... ő talán rőzsét szedett valahol az erdőn, de éppen akkor nem vadásztam ott, mert dolgom volt, más... fontosabb, nagyobb... pedig akkor is csak azért éltem, hogy megkeressem őt. Most is keresem. Néha belenézek valakinek a szemébe... aztán tovább megyek. Nem ő volt, ez sem ő volt. Néha belecsókolok valakinek a piros szájába... aztán idegenül néz össze a szemünk... ezt a vízcseppet sem én kerestem. Valaki más. Néha összesimulunk, amikor sír a tangó... kilessük egymás szíve dobogását... aztán fáradtan lehull a kezünk. Tovább. Egymás lelkébe belenézünk... csókos éjjelek virágcsodáival teleszórjuk egymást... aztán búcsút intünk és mosolygunk hozzá... és keresünk, keresünk mindnyájan, mindig, míg világ a világ. Lehet, hogy megtalálom ebben a lázas, furcsa életemben, amit ma élek. Lehet, hogy nem. Mindenütt, mindig csak őt kerestem. Űz, hajt a vágy, hogy a szemébe nézzek, mert régi magamat látom meg benne, páfrányos erdők örökzöld csendjének meseóriását. Hogy megszorítsam a kezét és a lelkébe csókot leheljek, szebbet, szentebbet, mint amilyent valaha ... adtam. Egy pillanatra csak. Aztán jöhet ismét a hullám, leránthat a mélybe vagy sugárszálon az égig emelhet... valaki utánam csodálkozik... Aztán lehetek harmatcsepp márciusi ágon, lehetek százöles tengermélybe zárva: Mindörökre őt fogom keresni és ő engem fog keresni mindörökre.

2008. március 8., szombat

Kamarás Klára
PARTRA VETVE


Ezer véletlen összecsengett
hogy éppen Te és éppen Én...
Hány kavics fekszik együtt
mégis árván, a tenger fenekén?
És melyiket sodorja ki
egy hullám eléd a partra
s ha arra jársz
a napfény csalfa fénye
épp akkor megcsillan-e rajta?
Tengernyi víz és homoktenger
és kavicstenger...
Jaj, miért tűnik el az ember
ebben a szédítő tömegben
árván, magányosan és megtaláltan
és újra, mindig újra elveszetten...

2008. március 6., csütörtök

AZ ATEISTA FILOZÓFIA

Az ateista filozófia-professzor arról beszél a tanítványainak, mi a problémája a tudománynak Istennel, a Mindenhatóval. Megkéri az egyik új diákját, hogy álljon fel és a következő párbeszéd alakul ki:
Prof: Hiszel Istenben?
Diák: Teljes mértékben, uram.
Prof: Jó-e Isten?
Diák: Természetesen.
Prof: Mindenható-e Isten?
Diák: Igen.
Prof: A bátyám rákban halt meg, annak ellenére, hogy imádkozott Istenhez, hogy gyógyítsa meg. Legtöbbünk törekedne arra, hogy segítsen másokon, akik betegek. De Isten nem tette ezt meg. Hogyan lehetne akkor jó Isten? Hmm?

Diák: (a diák hallgat)
Prof: Erre nem tudsz választ adni, ugye? Kezdjük elölről, fiatalember. Jó-e Isten?
Diák: Igen.
Prof: Jó-e Sátán?
Diák: Nem.
Prof: Honnan származik Sátán?
Diák: Istentől?
Prof: Így van. Mondd meg nekem, fiam, van-e bűn ebben a világban?
Diák: Igen.
Prof: A bűn mindenhol jelen van, nemde?
Diák: Igen.
Prof: És Isten teremtett mindent. Így van?
Diák: Igen.
Prof: Tehát ki teremtette a bűnt?
Diák: (a diák nem válaszol)
Prof: Vannak-e betegségek? Erkölcstelenség? Gyűlölet? Csúfság? Mindezen szörnyű dolgok léteznek ebben a világban, ugye?

Diák: Igen, uram.
Prof: Tehát, ki teremtette mindezeket?
Diák: (a diák nem felel)
Prof: A tudomány állítása szerint 5 érzékünk van, melyekkel felfogjuk és megfigyeljük a dolgokat magunk körül. Mondd meg nekem, fiam! Láttad-e már valaha Istent?

Diák: Nem, uram.
Prof: Mondd meg nekünk, hallottad-e már valaha a te Istenedet?
Diák: Nem, uram.
Prof: Érezted-e már valaha a te Istenedet, megízlelted-e a te Istenedet, vagy érezted-e már a te Istened illatát? Különben is, volt-e már valamilyen kézzelfogható tapasztalatod Istenről?

Diák: Nem, uram, attól tartok nem.
Prof: És mégis hiszel benne?
Diák: Igen.
Prof: A tapasztalati, igazolható, bemutatható bizonyítékok alapján a tudomány kijelenti, hogy a te ISTENED nem létezik. Na erre mit mondasz, fiam?
Diák: Semmit. Nekem csak a hitem van.
Prof: Igen. A hit. Pontosan ezzel van problémája a tudománynak.
Diák: Professzor, létezik-e a hő?
Prof: Igen.
Diák: És létezik-e a hideg?
Prof: Igen.
Diák: Nem, uram. Nem létezik.
(Az események ezen fordulatára az előadóterem elcsendesedik.)
Diák: Uram, lehet sok hőnk, még több hőnk, túlhevíthetünk valamit, vagy még annál is jobban felhevíthetjük, lehet fehér hőnk, kevés hőnk, vagy semennyi hőnk. De nem lesz semmink, amit hidegnek hívnak. 458 fokkal tudunk nulla alá menni, ami a hő nélküli állapotot jelenti, de annál lejjebb nem mehetünk. A hideg nem létezik. A hideg szót a hő nélküli állapot jellemzésére használjuk. A hideget nem tudjuk lemérni. A hő: energia. A hideg nem az ellentéte a hőnek, uram, hanem a hiánya.(Az előadóteremben ekkor már egy gombostű leejtését is meg lehetne hallani.)

Diák: És mi van a sötétséggel, Professzor? Létezik-e a sötétség?
Prof: Igen. Hogyan beszélhetnénk az éjszakáról, ha nem lenne sötétség?
Diák: Ismét téved, uram. A sötétség valaminek a hiányát jelzi. Lehet kis fényünk, normális fényünk, nagy erejű fényünk, villanó fényünk, de ha sokáig nincs fény, akkor nincs semmi, s azt hívjuk sötétségnek, így van? De a valóságban a sötétség nem létezik. Ha létezne, még sötétebbé tudnánk tenni a sötétséget, nemde?

Prof: Tehát, mire akarsz rámutatni mindezzel, fiatalember?
Diák: Uram, azt akarom ezzel mondani, hogy a filozófiai eszmefuttatása hibás.
Prof: Hibás? Meg tudod magyarázni, miért?
Diák: Uram, ön a kettősségek talaján mozog. Azzal érvel, hogy van az élet, utána pedig a halál, van egy jó Isten és egy rossz Isten. Az Istenről alkotott felfogást végesnek tekinti, mérhető dolognak. Uram, a tudomány még egy gondolatot sem tud megmagyarázni. Elektromosságot és mágnesességet használ, de sohasem látta egyiket sem, arról nem is szólva, hogy bármelyiket megértette volna. Ha a halált az élet ellentéteként vizsgáljuk, akkor tudatlanok vagyunk arról a tényről, hogy a halál nem létezhet különálló dologként. A halál nem az élet ellentéte: csak annak hiánya.

Diák: Most mondja meg nekem, professzor: azt tanítja a diákjainak, hogy majmoktól származnak?
Prof: Ha a természetes evolúciós folyamatra célzol, akkor természetesen igen.
Diák: Látta-e már valaha az evolúciót a saját szemével, uram? (A professzor mosolyogva megrázza a fejét, kezdi látni, mi lesz a vita kimenetele.)
Diák: Mivel eddig még senki sem látta az evolúciós-folyamatot végbemenni, sőt azt sem tudja bizonyítani, hogy ez egy folyamatos történés, azt jelentené mindez, hogy ön a saját véleményét tanítja, professzor? Akkor ön nem is tudós, hanem prédikátor?
(Nagy zajongás támad az osztályban.)
Diák: Van-e valaki az osztályban, aki látta már valaha a professzor agyát?
(Az osztály nevetésben tör ki).
Diák: Van-e itt valaki, aki hallotta már a Professzor agyát, érezte, megérintette azt, vagy érezte az illatát?.... Úgy tunik, senki nem tette. Tehát, a tapasztalati, állandó, kimutatható bizonyítékok megalapozott szabályai szerint a tudomány kimondja, hogy önnek nincs agya, uram. Ne vegye tiszteletlenségnek, uram, de hogyan adhatnunk így bármilyen hitelt az előadásainak? (A teremben síri csend. A professzor a diákot nézi, arca kifürkészhetetlen.)

Prof: Azt hiszem, hit alapján kell elfogadnod, fiam.
Diák: Erről van szó, uram! Ember és Isten között a HIT a kapcsolat. És ez mindennek a mozgatója és éltetője.
A diák..... Albert Einstein volt.


"A tudomány, vallás nélkül sánta, a vallás tudomány nélkül vak."

"AMIKOR A VÁLTOZÁS SZELEI FÚJNAK,
A KÉTKEDŐK FALAKAT HÚZNAK FEL,
AZ OPTIMISTÁK PEDIG VITORLÁKAT."

Várnai Zseni
CSODÁK CSODÁJA

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés... tavasz!

Élt egyszer egy öregember, aki egy kicsi faluban lakott. Bár szegény volt, mégis mindenki irigyelte gyönyörű fehér lova miatt. Még a király is megkívánta az öregember kincsét. Az emberek jó pénzt megadtak volna a paripáért, de gazdája mindig visszautasította: – Ez a ló nem pusztán egy ló számomra – mondta az érdeklődőknek –, hanem egy személy. Hogy adhatnék el egy személyt? Ő a barátom és nem a tulajdonom. Hogy adhatnék el egy barátot? A férfi szegény volt, a kísértés pedig igen nagy, de nem volt hajlandó megválni a lótól. Egyik reggel azonban nem találta paripáját az istállóban. Az egész falu összecsődült. – Te, bolond öreg – csúfolták. – Megmondtuk előre, hogy előbb-utóbb el fogják lopni a lovadat. Annyira szegény vagy, hogy is remélhetted, hogy meg tudod védeni azt az értékes állatot? Jobban tetted volna, ha eladod. Akármennyit megadtak volna érte. Most aztán se ló, se pénz. Átok ül rajtad. Az öregember így válaszolt: – Ne ítélkezzetek túl gyorsan! Csak annyit mondjatok, hogy a ló nincs az istállóban. Egyelőre ez minden, amit tudunk, a többi csak ítélet. Honnan tudjátok, hogy átok van-e rajtam vagy sem? Mi alapján ítélkeztek? A falubeliek visszavágtak: – Ne nézz minket bolondnak! Lehet, hogy nem vagyunk filozófusok, de nem is kell nagy értelem ahhoz, hogy felmérjük azt, ami itt történt. Az a tény, hogy elment a lovad, egy átok. Ismét megszólalt az öregember: – Csak annyit tudok, hogy az istálló üres, nincs benne a ló. A többit nem tudom. Azt, hogy ez átok vagy áldás, senki sem tudhatja. Csak a dolgok töredékét látjuk. Ki tudja megmondani, mi következik ezután? A falu lakói kinevették. Mindig bolondnak tartották az öreget. Ha nem lett volna az, már régen eladta volna a lovát, és felélte volna az árát. Ehelyett napról napra kaparta össze a betevőt. Most bebizonyította, hogy tényleg bolond. Tizenöt nap múlva a ló visszajött. De nem egyedül tért ám vissza, hanem egy tucat vadlovat hozott magával! Ismét összecsődült a falu népe a favágónál, de most így beszéltek: – Öreg, igazad volt, tévedtünk. Amit mi átoknak gondoltunk, az lényegében áldás volt. Kérünk, bocsáss meg nekünk! Ő így válaszolt: – Ismét túl messzire mentek. Csak annyit mondjatok, hogy a ló megint itt van. Csupán azt állapítsátok meg, hogy egy tucat lóval jött vissza, de ne hozzatok elhamarkodott ítéletet! Honnan tudjátok, hogy ez áldás-e vagy sem? Most csak az események töredékét látjuk. Ha nem ismeritek az egész történetet, hogyan ítélkezhettek? Ha csak egy oldalt olvastok el, hogy tudjátok elbírálni az egész könyvet? Amit most ismerünk, az csupán egy részlet! Ne mondjátok, hogy ez áldás! Senki se tudja. Én meg vagyok elégedve azzal, amit tudok, és nem zaklat fel az, amit nem tudok. – Talán igaza van az öregembernek – mondták. De magukban mégis azt gondolták, hogy nincsen. Úgy vélték, az, hogy tizenkét vadló csatlakozott a favágó lovához, csakis áldás lehet. Hiszen kevés munkával a vadlovakat be lehet törni, betanítani, és sok-sok pénzért eladni. Az idős embernek volt egy fia. A fiatalember elkezdte betörni a vadlovakat. Néhány nap múlva leesett az egyikről, és mindkét lábát eltörte. A falu lakói megint eljöttek, és rögtön véleményt mondtak a történtek alapján. – Igazad volt – ismerték el.– A tizenkét ló nem áldás, hanem átok. Egyetlen fiad eltörte mindkét lábát, és most öregkorodra nincs, aki segítsen neked. Most szegényebb vagy, mint valaha. Az idős favágó ismét csak ezt mondta: – Ne menjetek olyan messzire ítélkezésetekben. Csak annyit mondjatok, hogy a fiam eltörte a lábát. Ki tudja, hogy ez áldás-e vagy átok? Senki sem. Az egész kép töredékét látjuk csupán. Néhány héttel később az ország háborúba keveredett a szomszéd országgal. A falu minden fiatalemberének be kellett vonulnia a hadseregbe. Csak az öregember fia kapott felmentést a balesete miatt. Az ellenség óriási túlerővel érkezett, s az emberek nagyon féltek, hogy soha többé nem fogják látni fiaikat. Ismét fölkeresték az idős favágót, sírva, jajgatva, mert elvitték drága fiaikat. Megint megszólalt az öregember: – Miért vontok le mindig következtetéseket? Senki sem tudja még, mi lesz. Csak annyit mondjatok, hogy a ti fiaitok elmentek a háborúba, az enyém pedig nem. Senki sem elég bölcs ahhoz, hogy megállapítsa, ez vajon áldás vagy átok. Csupán az Isten tudja. Az idős favágó megelégedett azzal, amit tudott, és nem izgatta magát azzal, amit nem volt képes megérteni.
Epiktétosz mondta: „Mindig meg vagyok elégedve azzal, ami történik, mert arra gondolok, hogy amit Isten választ, az jobb, mint amit én választanék.”

(Ismeretlen szerző írása)

2008. március 2., vasárnap

"VADVIZEK, HA MEDERRE TALÁLNAK
KÖVETIK A FOLYAM NAGYSZERŰ SORSÁT"
Nagy Olga

Akkor nem értettem meg az üzenetet. Megrekedtem a szavak súlyánál. Pedig tenyeremben tartottam az egészet. Mint egy érmet. A rossz oldalával a kéz felé. Belém mart, égetett, az emlékezetembe vésett üzenet. Fájt. Kinek ne fájna a szeretet hiánya. Pedig ott felül volt a másik, a bátorító, jó üzenet. De behunytam a szemem, és eldobtam magamtól mindent. Meg se néztem, mi van az érem másik oldalán. Ma már csak találgatni tudom. Megérteni?! Ott nyugszik az érem a ködös, szürke völgy vad vizében. Tán csodára vár. Arra a mederre, mely elviszi majd a Csendes-óceánba.

Janus arcú élet. Meddig fogom még eldobni magamtól sorsom érmeit? Meddig fogom gondolataimmal saját magam üldözni? Úgy érzem, kell, kell a hegycsúcs fényárba úszó csendje. Az erô, hogy lehajtott fejem ismét felemeljem. A bátorság, hogy elinduljak az úton, felfele. A Golgota bátorsága. Mert oda fel csak a szabadon vállalt keresztút vezet. Kell, hogy a szív újból dalolni kezdjen, mert bennem a kereszt hallgat, mindaddig, míg meg nem érinti a szív sugara. Meg kell értenem a fájdalom üzenetét. Várok. Talán valamivel türelmesebben, mint máskor. A szív csiszolni tudja mindazt, mi megérinti. A szenvedést is. Mikor már elkészült e munkával, mikor gyémántként csillog minden, értelmet kap minden egyes üzenet. A vadvizek lecsendesednek. A kereszt elküldte üzenetét, csendben, szavak nélkül. A ködös, szürke völgy vad vizét elárasztja a fény. Láthatóvá válik az üzenet. Ott lenn, a mederben, az érem másik oldalán.

Vasvári Szabó Márta
ÖRÖK SZERELEM

Hajnalban még utoljára megcsókolta az eső a szelet…aztán elváltak, mindenki ment a maga útjára. De az eső szomorú volt.., igaz tudta, hogy az emberek a földön szél nélkül jobban szeretik. Amikor csendesen, magányosan sír…A szelet is akkor szerették amikor még álmosan, alig sétálgatva érkezett. Ilyenkor végig cirógatott mindent, amihez csak hozzáért.Az eső is inkább a szelid szellőre vártmert szerelmes volt….halálosan imádta a szelet. Ketten együtt annyi mindenre voltak már képesek. Pedig nem voltak egyformák, mint két tojás. .vagy mint két felhőkarcoló.Az egyik néha vad és tomboló, a másik csendesebb, elmélkedőbb , életet fakasztó..De vonzották egymást, mint két mágnes. Ha a szél megunta a nyargalászást.. felkereste az esőt. Megfogta szelíden a kezét, aztán magával repítette . Ölelkeztek. .nevetgéltek…s a szerelmük szikráiból villámok születtek. Végig vonultak az éjszakán, s amikor a szeretkezésben már fáradtan kimerültek…önfeledten táncoltak még az első napsugárra várva…A Nap megcsóválta a fejét, s elkezdte fésülgetni a sugarait. Amikor megpillantotta, hogyan csókolják egymást még mindig, milyen nehezen is válnak el egymástól...…elmosolyodott..aztán egyre erősebben fésülte az aranyhaját.. az emberek pedig kicsit megrezegtették szempillájukat….


Ruder Jana

K. László Szilvia
A LEVÉL
A levél lógott lefelé az ágról. Ragyogóan sütött a nap, de azért tisztában volt vele, hogy az ősz egyre közelebb óvakodik hozzájuk. A levél még zöld volt ugyan, de a fényhiány miatt a klorofil bomlani kezdett, amely előre vetítette számára az egyre közelebbé váló elmúlás pillanatát.
Ekkor jött el az a nap, amikor elhatározta, hogy nem hagyja magát. Ő lesz az első levél, amely fennmarad a fán, akin nem fog az idő. Tudta, hogy kemény akarattal minden lehetséges, semmi mást nem kell ehhez tenni, csak erősen koncentrálni.
A többiek persze próbálták lebeszélni erről. Voltak, akik kacagtak rajta vagy legyintettek az őrült ötleten, mások észérvekkel próbálták meggyőzni.
Hiába volt minden igyekezetük. A Levél bizonyítékokat mutatott azokról, akik csak gondolatban táplálkoztak és életben maradtak. Történeteket mesélt súlyos betegekről, akik csak az akaraterejük segítségét vették igénybe és lám, meggyógyultak. Társai bosszúsan köhintettek, bogarasnak gondolták, talán néhányan irigyelték is, de ő már senkivel nem törődött, csak erősen koncentrált. Pozitív megerősítéseket mondogatott magának, mélyeket lélegzett, megtervezte életének minden egyes percét, és ahogy teltek a napok egyre jobban érezte, hogy sikerülni fog. Átvészeli úgy a telet, hogy nem esik le a fáról. Mert az erős akarat csodákra képes, és csodák igenis vannak!
Aztán, amikor megérkeztek az első igazi őszi viharok, a levél átgondolta eddigi életét.



Szabó Lőrinc
FOLYTON ÁTLENGSZ
Folyton átlengsz gondolataimon,
mint könnyű szél, vagy mint az ibolya
ég váratlan villanó mosolya,
s néha már, mint egy édes hatalom
érintésétől, szívem s homlokom
nyugodni simul:ha sajog is a
"nem vagy" sebén a "voltál" vigasza,
szeretnék élni. Miért?Majd megtudom.
Meg kell ismernem minden emberit,
ha üdvözít, ha pokolra taszít:
és rád gondolnom olyan jól esik!
Így is együtt vagyunk mi, kedvesem.
Míg élek, élsz: éltetlek. S te nekem
segítesz, ugye, szív a szívemen?!
VOLTAM, AKI VOLTAM,
VAGYOK, AKI LETTEM,
LESZEK AKI LENNÉK,
VISSZA SOSE MENNÉK.
Szabó Ila

2008. március 1., szombat