2008. április 29., kedd

Sárhelyi Erika
FÉLÚTON
Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg „valahonnan" „bárhova" jutok,
valami jót mindig magammal viszek.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek - minden út körbefut.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mondják: az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni - emberül.



Van úgy az ember,
hogy bár `szólani` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- tétova úton - csak a hallgatásig.
(Vitó Zoltán)

2008. április 28., hétfő

Dsida Jenő
ISTEN SZERET
Az este bús,
a szél irigy.
Parányi mécs
be szürke így.
Susog, beszél
száz sírverem
és messze egy
tükrös terem.
Sok bánatunk,
kevés derünk –
angyal, vezess,
gyerünk, gyerünk!
Forogni fog
sok fürge kör,
villogni fog
ezer tükör.
Egy árva mécs,
egy kis szavam:
ezernyi mécs,
ezer szavam.
Valami nagy,
sötét keret...
Az ember sír.
Isten szeret.

2008. április 24., csütörtök

Kamarás Klára
VALAKI MINDIG VISSZAHÍV
Mikor úgy érzem nincs tovább,
utolsót lobbant már a láng,
egy furcsa árnyék fojtogat,
hiába minden áldozat:
valaki mindig visszahív...
Valaki mindig visszahív,
mikor zokogva fáj a szív,
mikor a kétség és tudás
egymásra ront s a pusztulás
szegény, bolond fejemre száll...
Szegény, bolond fejemre száll
a sűrű éj, s a rút halál,
és megfogják a vállamat,
már csak egy végső pillanat...
de mindig van egy fénysugár...
Mindig akad egy fénysugár,
egy halvány, foszló fénybogár
mely megmutatja mennyit ér
az élet, s csupa jót ígér
mikor úgy érzem, nincs tovább.

2008. április 22., kedd

KÖSZÖNÖM, AMIT LÁTOK:
A TEREMTETT VILÁGOT,
HOGY MÉG A ROSSZ SEM CÉLTALAN;
MINDENNEK JELENTÉSE VAN...

2008. április 20., vasárnap

CSAK VELED SZÉP
Jó érezni azt, hogy szeretlek
nagyon és egyre-egyre jobban.
Ott bujkálni a két szemedben
rejtőzködni mosolyodban.
Érezni, hogy a szemeid már
szemeimben élnek és néznek
s érezni azt, hogy szép, Veled szép
és csak Veled teljes az élet.
Mit el nem értünk külön tévelyegve
talán egy kis fészek adja meg nekünk
hol ajk az ajkon egymást átölelve
nevetve-sírva boldogok leszünk.
(számomra ismeretlen szerző)

Túrmezei Erzsébet
VÁLTOZÁS
Én, durva, faragatlan kődarab,
ki ott hevertem annyi év alatt
sötéten, félrevetve,
hiú próbákat dacosan nevetve,
próbákat, hogy rajtam faragjanak;
én, aki meg akartam én maradni
inkább csúnyán, sötéten, búsan, torzan:
most itt vagyok a Mester műhelyében
s boldogan várom szent vésővonását,
hogy megalkossa bennem képemását.

Ruder Jana
MÉG ITT VAGYOK

nézz rám..

még itt vagyok,
de már elfáradtak
a gondolatok,
besározódott
ígéretek repedésein
nyöszörög a remény.

lehámozta a keserűség héját rólam
az este, mikor mindketten
elhittük nevetve
tenyerünk még összeér,
s összekulcsolt ujjainktól
utolsót lehel a magány -

nézz rám...

még itt vagyok
csak a zsákutca
kövei törik már talpamat
s a ki nem mondott szavak
mardossák ajkamat
de nem könnyezem
elégetem, elpusztítom
mielőtt
lefolynának arcomon
mint fákról a virágszirom

Nézz rám...

még itt vagyok
de már elfáradtak a
gondolatok...

2008. április 19., szombat

Raffai Sarolta
FÉNYLŐ CSÖNDBEN

Mindent elmondunk volna már?
Egymást kutatni szavunk nincsen,
hang, hogy magához menekítsen -
nézlek. Hallgat a szád, s a szám.

Számolgatsz kurta éveket.
Voltál barátom, ellenségem.
Szivárványhíd támad az égen
bámulni tündöklésedet -

bámulni tündöklésemet
szívben, szavakban, kézmelegben.
A csoda-híd fent rezzenetlen -
s a csönd itt egyre fényesebb

Wass Albert
HONVÁGY

Susog az erdő, szállnak a szelek,
a szelek szárnyán vándor fellegek,
keletnek szállnak, hazafelé…
Magyarország felé…
Valahol messze áll egy kicsi ház.
Csöndjére öreg diófa vigyáz.K
üszöbe vásott, födele vén…
úgy vágyom vissza én…
Ó régi otthon, fáj a szívem érted…
ó régi otthon, látlak-e még téged…?
Ha rád gondolok, úgy gyötör a vágy.
Olyan vagyok, mint parttól tépett csolnak,
bús őszi lomb, kit vak szelek sodornak,
mint fészket vesztett bánatos madár.
Úgy fáj, ha rád gondolok, úgy fáj…
Úgy fáj…

Kicsiny fiacskám, jól figyelj ide:
elszállunk most a széllel messzire!
Távol mezőkön, régi rónán
valaki vár reám…
Vadszőlős tornác, gémeskút… akác…!
Lágy esti fényben árva kicsi ház…!
Rozoga padján bús egyedül
egy öregasszony ül…
Ó régi otthon, fáj a szívem érted…
ó régi otthon, látlak-e még téged…?
Ha rád gondolok, úgy gyötör a vágy.
Olyan vagyok, mint parttól tépett csolnak,
bús őszi lomb, kit vak szelek sodornak,
mint fészket vesztett bánatos madár.
Úgy fáj, ha rád gondolok, úgy fáj…
Úgy fáj…

Békés kolompszó, ringó búzaföld…
Árnyas lugasban fülemüle költ…
Szelíden kondul az estharang…
Így szól: galang… galang…
Virágos rétek! Dűlő út…! Patak…!
Szép öreg fűzfák a falu alatt…!
Ha dalol este a csalogány,
vártok-e még reám…?
Ó régi otthon, fáj a szívem érted…
ó régi otthon, látlak-e még téged…?
Ha rád gondolok, úgy gyötör a vágy.
Olyan vagyok, mint parttól tépett csolnak,
bús őszi lomb, kit vak szelek sodornak,
mint fészket vesztett bánatos madár.
Úgy fáj, ha rád gondolok, úgy fáj…
Úgy fáj…

2008. április 17., csütörtök

"Üzenetet írok mindazoknak, akik közülünk valók voltak és elindultak új világba, új emberek közé, mindazoknak, akik új utakat akarnak törni, és rombolni akarnak mindent, ami régi. Üzenek nektek, ti új emberek, én a régi ember. Valamikor nemrégen még többen jártuk ezeket a hegyeket. Sokan és fiatalok mind és magyarok mind, de magapadtunk. Többen más utakra fordultak, könnyebb utakra. Sima völgyi utakra tértek, mert nehéz hegyet járni. De én itt maradtam a hegyek között. Járom a tövises ösvényt és hosszú esztendőkön által körülfújt fagyos szél és perzselt a nap és nemsokára talán utolsó leszek az utolsók között.De lesznek, akik utánam jönnek, az én maradékaim. Amikor én már elpihentem, erős ifjú lábakkal nyomomba lépnek ők. És nem szállnak le a hegyről, hogy láncos rabjai legyenek hírnek, dicsőségnek és idegen kultúrának. Mert erősek lesznek. Hatalmasok és magyarok. Az én lábam nyomát pedig eltemeti a hó, de síromon sohasem lesz korhadt a fejfa, de a felém boruló domb virágos lesz mindig, tudom. És emlegetni fognak engem is, apáimat is az én véreim. Az én munkámat folytatják ők és az én életem örökkévaló lesz bennük."

Kós Károly (1883-1977)

2008. április 16., szerda

Arany-Tóth Katalin
MIKOR MEGLÁTTALAK
Mikor megláttalak,
szerelembe öltöztem,
hogy díszes ruhámban
neked tesselegjek,
s most oly boldogan
röpülnék feléd,
ha hívnál...
mint a szabad égen
szárnyaló madár.
Ha nem vagy velem,
olyan leszek,
mint remegő falevél
a gyenge ágon,
mit lenget az őszi szél
s ki fohászkodva
várja, hogy szelíd
napsugarad melege
körülölelje.
Nem engedhetlek el.
Éltem nedűjét
belőled merítem,
ne hagyd, hogy kiszáradjak,
e szomjúságtól meghalok.
Szeress! Szoríts!
És fogd a kezem.
A magány léket hasít
minden lélegzeten.
Ne félj hát...
Sorsodnak rögös,
szűk csapásán
mögötted lépkedek.
Oly szorosan átölelve,
hogy eggyé válok veled,
s önmagad
pusztító, vad szellemétől
megvédelek.
Maradj velem.
Ékes ruhám
díszei mögött egyszerű,
szerető szívem dobog
s két kezem puha
párnáin mindig
megpihenhetsz
csak hagyd, hogy
szeresselek.

2008. április 15., kedd

VIRÁGOK KÖZT

Virágok közt virággá lettem
fává lettem a fák között

Isten mellett Istenné váltam
bolonddá a bolondok között

Télből tavasszá, nyárrá lettem
folyton folyvást csak költözök

Egy őszi reggelen köddé válok
mikor a réten kószálnak ködök
(S. F.)

2008. április 14., hétfő

KITARTÁS KÍSÉRTÉSEKBEN

"Boldog ember az, aki a kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek. Senki se mondja, amikor kísértésbe jut: az Isten kísért engem, mert az Isten a gonosztól nem kísérthető, és ő maga sem kísért senkit a gonosszal. Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz. Ne tévelyegjetek, szeretett testvéreim: minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása. Az ő akarata szült minket az igazság igéje által, hogy mintegy első zsengéje legyünk teremtményeinek." (Jakab 1,12-18)

Minden egyes kísértés azt célozza meg, hogy a lelki páncélunkon található résen át tudjon törni, és a vágyakon keresztül érkező csábítással szemben feladjuk az ellenállásunkat. Amikor valakit érzékeny pontján találnak el, nagy fájdalommal jár, és a cselekvőképesség nagyfokú korlátozódásával. A bokszolók ilyenkor szokták bedobni a törölközőt, jelezve, hogy feladják a harcot. Hasonló hatást vált ki a lélekben az, amikor az ember ijesztő módon szembesül egy-egy kísértő helyzet vagy gondolat erejével. Ilyenkor egyszerűbbnek látszik, ha az ember elengedi magát, és hagyja, hogy sodorja a lelkénél erősebb áramlat. Pedig ez a legrosszabb dolog, amit az ember tehet. Ha ilyenkor feladja, sose lesz tapasztalata arról, hogy túl lehet jutni a kísértéseken is.
Egyre kisebb lesz az ellenállása velük szemben, végül menthetetlenül elbukik.Ezért tanácsolja Jakab: "Boldog ember az, aki a kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját". Ne higgyük el a gonosznak a kísértések között, hogy képtelenség azokat legyőzni! Ha ismerjük gyenge pontjainkat, kerüljük azokat a helyzeteket, ahol ezeknél fogva kiszolgáltatottá válhatnánk a Gonosznak! Ha nem láttuk előre a kísértő helyzetet, merjük elhinni, hogy Urunk velünk lesz, ő erősebb a ránk nehezedő lélektani nyomásnál, ha figyelünk rá, győztesen és megerősödve hoz ki bennünket abból!

2008. április 13., vasárnap


"Sírok, ha sírsz, ha ragyogsz, ragyogok
Néma barátod, rabszolgád vagyok,
alázatos és bizalmas barát,
Aki nem kér semmit, csak néz és imád,
És nem akar lenni, csak általad,
Csak árnyéka annak, ami vagy."
( Szabó Lőrinc )
Babits Mihály
HÚNYT SZEMMEL...

Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szivünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.
Aki szeret, az nincs többé egyedül, mert az, akit szeret, mindig jelen van. Aki szeret, az már nem akar többé a saját élete központja lenni. Engedi, hogy életének más legyen a középpontja, és ezt nyereségnek és boldogságnak érzi. Feladja önmagát. Olyan lesz, mint egy nyitott kéz, amely kapni akar. Aki szeret, annak van bátorsága ahhoz, hogy olyan legyen, mint akinek szüksége van valamire...
(Walter Trobisch)
HA MEGKÉRDEZNÉL...

Ha megkérdeznél
Azt mondanám: Téged szeretlek.
Ahogy begombolod a kabátom és vitatkozol velem,
Ahogy a nyakamba bújsz, és a könnyeid
végigfolynak mellemen,
Mert szeretsz.
Ha megkérdeznél
Azt mondanám: a kezedet szeretem.
A tenyereden állva, ha szédülök hirtelen,
Markod bezárul, vonásaidba ágyazva alszom védtelen,
Mert megóvsz.
Ha megkérdeznéd
Azt mondanám: a szemedet figyelem.
Ahogy arcom elsuhan benne egy szombat reggelen,
Ahogy fáradtan lecsukódik a világ minden éjjelen,
Mert benne élsz.
Ha megkérdeznéd
Azt mondanám: túl bonyolult nekem.
A hangodba bújva, ha egy pillanatnyi csend terem,
Megnyugszom, nem akarok más ember lenni
Mert benned élhetek.
Ha megkérdeznéd
Azt mondanám: nem kérdezel sosem.
Mert szeretsz - ahogyan én szeretlek,
Mert megóvsz - ahogy én is óvlak,
Mert hiszel bennem - ahogy még én sem hiszek."

Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van. Mert ha elesnek, az egyik ember fölemeli a társát. De jaj az egyedülállónak, mert ha elesik, nem emeli föl senki. Éppígy, ha ketten fekszenek egymás mellett, megmelegszenek; de aki egyedül van, hogyan melegedhetne meg? Ha az egyiket megtámadják, ketten állnak ellent. A hármas fonál nem szakad el egyhamar.
Prédikátorok 4,9-12

2008. április 10., csütörtök

Keresztes Ágnes
EGYEDÜL
lehet erős az ember
és próbálkoztam is vele elégszer:
a mondat másik fele lemaradt:
rávitt a kényszer.
Elbírtam én, amit cipelni kellett,
mert nem volt hol letenni.
Hányan mondjuk ugyanígy mosolyogva:
ó, csupa semmi!
Mert a magány, az szégyellnivaló,
csilingelve riaszt, akár a pestis.
Hát rejtegetett púpját megszokja lassan
lélek is, test is.
Néha boldog az ember egyedül,
és néha kőkemény -
de belül fojtott gyöngédség az asszony
meg eszelős remény.

2008. április 9., szerda


B.Radó Lilli
ESTI DAL

Oly jó ilyenkor este már,
mikor az izzó nap leszáll
s a csillag csillog csak nekem.
Elgondolom az életem.

Ami elmúlt és ami lesz még,
mit rég megúntam s amit szeretnék,
messziről nézem és nyugodtan,
ami után egykor futottam.

Mire az izzó arc lehűl,
a szív is békés lesz belül.
Öröm, kétség oly messzi cseng
és jól esik az esti csend.

Jó így mégegyszer szemlehúnyva
mindent végiggondolni újra,
a lélek könnyű, mint a pára
s csend van. Elalszunk nemsokára.

2008. április 6., vasárnap

"Az ember életcéljának fontos része az önzetlenségben és önállóságban való gyarapodás. Az ember az önzetlenség által lesz szeretetteljes, az önállóság által pedig szabad lény!
A szabad ember képes az akaratát bármilyen körülmények között megvalósítani, a szeretetteljes ember képes az akaratáról bármilyen körülmények között lemondani.

(Váradi Tibor)
Gál Éva Emese:
HARMÓNIA
Itt,
ahol a lelkiismeret
önnönmagával méretik,
maradj velem.
Nincs a versemnél szebb szobám,
nincs a szavaknál melegebb karom,
nincs testem, ami hervadjon boldogan.
Higgy nekem,
keress meg magadban,
és ne félj :
zuhanni késő már nekünk,
csekély
elveszíthető életünk,
ameddig bátrabban megcáfolható,
mint ahogy benne létezünk.
Ne törjön hát arcodra kétség,
mikor a tornyok talpra állnak,
mert ha égig érnek is,
csak játékai a magasságnak,
és mi ahhoz se tartozunk.
Virradjon fölénk bármilyen világ,
törvényei meg nem gyalázzák
azt a harmóniát,
amit magunkból alkotunk, kedvesem.
Látod, mennyire szeretlek?
S hogy maradj,
mégsem mondhatom neked,
mert nincs a versnél szebb hazánk,
s benne
szabad az emlékezet.

2008. április 5., szombat

MERT EGY AZ ISTEN,
EGY A KÖZBENJÁRÓ IS ISTEN
ÉS EMBEREK KÖZÖTT,
AZ EMBER KRISZTUS JÉZUS,
AKI ADTA ÖNMAGÁT VÁLTSÁGUL
MINDENEKÉRT...
1Tim 2,5-6
IGAZSÁG

Aki azt mondja Neked, hogy a rossznak győzelme lehet a jó fölött, az vak. Legyőzheti-e a felhő a napot? A sötétség a világosságot? A tél a tavaszt? A győzelmet azonban ne téveszd össze a sikerrel. A felhőnek sikerül magát a nap és a föld közé tolnia. De legyőzte-e vajon a napot ezzel? S ha igazságról beszélsz, akkor is vigyázz. Ne a magad egyéni érdekét vagy egy csoport érdekét nevezzed igazságnak. Érdek annyi van, ahány ember a földön. De igazság csak egy. A gyertyaláng és a reflektorfény csak méreteikben különböznek egymástól, lényegükben azonosak. Az igazság nem emberi mérték és így ne várd tőle, hogy emberi tulajdonságokká váljék. Igazság az, hogy élsz, és hogy jogod van élni, mert megszülettél. Hogy minden ember egyforma abban, hogy meztelenül jött ide, és meztelenül, egészen meztelenül tér vissza innen. Hogy aki jó, azt baj nem érheti, akármi is történjék vele: egyenesen járhat és nyílt homlokkal nézhet szembe a világgal. Ezek az igazságok. De nem feltétlen értékű igazság az, hogy Tied a kabát, amit szekrényedben őrzöl. A gyapjú, amiből készült, a juhé volt. Te azt vallod, hogy igazságos úton lett a Tied, de a juhnak erről bizonyára más véleménye van. A valódi igazságban bízhatsz bátran, kára nem eshetik. Felkél a nap, bármilyen sötét is legyen előtte az éjszaka. Ha mégis látnod kell, hogy itt-ott, az emberi hangyaboly külön - életében a rossz látszólag győz a jó felett: ne tévesszen meg ez a látszat. Káin sohasem győzte le Ábelt. Csak megölte. Jusson eszedbe, hogy van egy jelvény, amit sokan hordanak, de kevesen értenek meg. Azt hirdeti, hogy sok idővel ezelőtt keresztre feszítettek Valakit, aki győzött az emberek bűnei fölött.

* * *



ERDÉLYI FÁK KÖZÖTT

Erdélyi fák között egy évben kétszer hull a falevél.
Õsszel, – mikor a hervadás leszáll
s az árva fák közt zúgni kezd a szél.
És tavasszal, mikor a holt mezõkre
az élet lüktetése visszatér.
Nálunk akkor is hull a falevél.
Nálunk akkor is búsak a lelkek,
mikor a rónán pacsirta dalol,
úgy ég olyankor, úgy fáj valahol…

Tavaszi szél még jobban megcibálja itt a fákat,
s mi megmaradt: emléke régi nyárnak,
az a kevés is mind, mind lepereg...
Erdélyi fák között, én nem tudom
miért, – de kétszer hullanak a levelek...

Wass Albert
...Többségünk csendesen, minden felhajtás nélkül éli végig életét e földön. Aligha fogadnak bennünket vörös szőnyeggel, nem emelnek tiszteletünkre pompás emlékműveket. Ez azonban nem csökkenti fontosságunkat. Százszámra várják ugyanis az emberek, hogy egy magunkfajta odalépjen hozzájuk: emberek, akik hálásak lesznek a mi együttérzésünkért, bátorításunkért... Valakinek boldogabb lesz az élete, mert nem sajnáltuk az időt, hogy megosszuk vele, amit adni tudunk. Többnyire alábecsüljük egy mosoly egy simogatás, egy kedves szó, egy figyelő tekintet, egy őszinte bók, vagy csekélyke törődés erejét, pedig mind képes rá, hogy új irányt szabjon az életnek. Nem is gondolnánk, mily végtelen sok lehetőség adódik nap mint nap, hogy szeretetünket kimutassuk."
(F.K.)

2008. április 1., kedd

Nézd a tenger csillámló világát, hogy ringatja a homokszemeket, hogy a lábnyom, mit a partra lépünk, perc alatt a semmibe vesszen. Mert léptek vagyunk mi is, barátom, nem tudjuk, ki lép minket és miért, csak a végső célt sejtjük titokban, mi Istennek, embernek is egy. Hallgassuk hát a tengermorajlást, ne olvassuk ki belőle sorsunk. Semmik leszünk a semmi köldökén, elég csak ennyit tudnunk, hogy éljünk.
Márk Miklós
HULLÁMOK MORAJA

Álmodj nekem tengert,
hűs keleti széllel,
apró szigetekkel,
érző szenvedéllyel.
Vitorlákkal égbolt alatt,
sós ízű csókkal ajkadon,
parton ülve nézzük hullámok
táncát, úgy akarom.
Naplemente veti ágyunk,
altatót simogat kezed,
míg hajnal kergeti a holdat,
mellettem észre sem veszed:
virágok bontják szirmaik,
kelyhükön csillogó fény,
harmatban fürdik álmom:
kikötőbe érő remény.

De most tedd le könyved,
egyszer minden vers véget ér,
alszom egy kicsit, menjünk,
a hullámok moraja örökre
bennem él…
Jaroslav Seifert
DAL
Fehér kendővel integet,
ki messze megy -
valakit biztos nem talál már itt az éj,
valami gyönyörű mindennap véget ér.
Kitárt szárnyakon lebeg a galamb,
a légen át, míg hazatér -
mi is megleljük mindig otthonunk,
mindegy, hogy csüggedés, remény kísér.
Töröld le könnyedet,
kisírt szemedben mosoly legyen és derű
mindennap kezdődik valami,
valami nagyszerű, valami gyönyörű.
(Nagy László fordítása)