Mindezek fölébe pedig
öltözzétek fel a szeretetet,
mint amely a tökéletességnek kötele.

Kol, 3,14

Ady Endre

PÁRISBA JÁRT AZ ŐSZ

"Párizsba tegnap beszökött az Ősz.

Szent Mihály útján suhant nesztelen,

Kánikulában, halk lombok alatt

S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:

Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,

Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,

Szent Mihály útja beleremegett,

Züm, züm: röpködtek végig az úton

Tréfás fa levelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé

S Párizsból az Ősz kacagva szaladt.

Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán

Nyögő lombok alatt."

Mit áldoznál fel a szerelmedért?

Létezik-e olyan, akit úgy szeretnél,

Hogy feláldoznád az életed az életéért?

Gondold végig, ki a párod,

Szíveddel is, vagy csak szemeddel látod?

Ott van-e, mikor neked van szükséged rá,

Meghallgat-e, ha valami jó, ha valami fáj,

Vigyáz-e rád, mikor félsz, s remegsz,

Átölel-e karja, simogat-e keze?

Felvidít-e, ha letört vagy,

Vagy inkább magadra hagy,

Megkérdezi-e, mi a baj,

Suttog-e nyugtató szavakat?

Érzi-e hiányod magányos éjszakákon,

Hogy lenne bárhol a nagyvilágon,

Csak mellette legyél, ne máshol?

És ha úgy hozná a sors, hogy nincs esély,

Egy pillanat alatt kell dönteni,

Magát vagy a szerelmét,

Ő feláldozná-e az életét?

"Mi elfelejtettük, hogyan kell várakozni; és ez szinte tragédia. Az egyik legértékesebb kincsünk a várakozás képessége; kivárni a megfelelő pillanatot. Az egész természet mindig a megfelelő pillanatra vár. Még a fák is: tudják, mikor van itt a virágzás ideje, és tudják, mikor kell elbúcsúzni a levelektől és csupaszon állni az ég alatt. Ők csupaszságukban is gyönyörűek... amint mély bizalommal várják az új levelek növekedését, az újraszülető lombkoronájukat. Mi azonban elfelejtettük, hogyan kell várni - mi mindent azonnal akarunk. Ez óriási veszteség az emberiség számára...Ha csendben várakozol, észre fogod venni, hogy valami mélyen legbelül ott növekszik benned - a te valódi lényed. Egy nap akkorára nő majd, hogy lángra lobban, és akkor az egész személyiséged elhamvad: új ember lesz belőled. És csak ez az új ember tudja, hogy mi az az ünneplés, csak ez az új ember ismeri az élet örök nektárját."

"Az igazi öröm a szív mélyéből fakad:

abból a feltétel nélküli szeretetből,

amely bizalommal fogadja a jót is,

a rosszat is, mert tudja,

hogy minden a javára válik."

Ha lelked és szíved valaki megtalálja,

Ő lehet a világ legboldogabb barátja.

Lám Én kerestem és tán rátaláltam,

Lehet megleltem a csodát a világban.

Rád leltem e rohanó világban.

Mert Te jó vagy, a legjobbak között,

Ki mást mond, ahhoz ne legyen közöd!'

TE MIT TENNÉL?

Ha lenne egyetlen fiad,

S szeretnéd őt nagyon,

Oda tudnád-e adni, mondd,

Egy hideg hajnalon?

Engednéd-e, hogy jászolágy

Várja bölcső helyett,

Hogy istállóban, állatok

Közt kapjon fekhelyet?

Hagynád-e, hogy ha gőgicsél,

Más lesse el szavát,

Más fogja párnás kiskezét,

Tükrözze mosolyát?

Tűrnéd-e, hogy a munka, a gond

Korán megtörje őt,

Hogy esztelennek csúfolják

Egy nagy tömeg előtt?

Végignéznéd-e kínjait

Az átkos durva fán?

Hallgatnál-e, ha felkiált:

„Mért hagytál el, Atyám?”

Az Isten érted tette ezt!

Jöjj, hajts térdet, fejet,

És alázattal, boldogan

Ismerd el, hogy szeret!

Komáromi János

LETTEM

lettem magányos csillag

véges világegyetemedben

lettem az "é"

az életedben

lettem gén

végtelen láncodban

lettem könnyed lépés

esztelen táncodban

lettem apró vércsepp

gyönyörű testedben

lettem csillanó remény

könnyező szemedben

lettem sikoly

beteljesült vágyadban

lettem sóhaj

összegyűrt ágyadban

lettem halvány holdfény

az ijesztő csendben

lettem kint felejtett könyv

az őrjítő rendben

lettem csókok íze

szikkadó szádban

lettem józan áramlat

az esztelen lázban

lettem árnyék a

szemed mögött

lettem bánat

két kezed között

lettem eső

nyár hevében

lettem húszas

koldus zsebében

lettem izzadság csepp

fénylő bőrödön

lettem ív, csókolni való

szemöldökön

lettem, amit

mindig kerestem

lettem, ami

sohasem lehettem.

Sükös Pál
KESKENY ÚT (részlet a regényből)

Ivánból úgy áradt a beszéd, mint tavaszi olvadáskor gátját szakító zuhatag. Maga sem tudta honnan, vagy hogyan? A feltámadt gondolatot valósággal kapkodva kellett kimondani, mert már ott zúgott, tolongott nyomában a többi is. Pehelykönnyűnek érezte magát. Mintha hajóban ülne, melyet széles hömpölygéssel, csodálatosan szép tájak felé ragad a hegyektől lezúgó ára­dat. De látta azt is, hogy nemcsak ő sodortatik, hanem a gyülekezet is vele. Ahogy lenézett a templompadokba, látta, hogy minden szem reátapad. Valósággal isszák, amit mond, mint szomjú föld a májusi esőt. Még az öreg pap is szinte megbűvölten néz a szószék felé, pedig a kényelmetlen fejtartástól majd a nyaka szakad. Érez is az abból most valamit, amikor öreg szíve vadul dobog az izgatott örömtől, amint a Szentlélek drága, zúgó fuvallatát átfújni látja ifjú szolgatársán. A Lélek pedig zúgott tovább. - De nemcsak ennek a reményevezett halásznak az életében, hanem a mienkben is le­hetséges ilyen Jézussal való találkozás. Eljöhet ez a lélegzetállító, döntő pillanat ... Most van itt ez a döntő alkalom. Iván szíve megremegett a saját szavától. Igen! Itt van a döntő pillanat. Jaj! - hasított át szívén az izgalom. - Mit is kellene tenni vagy mondani, hogy el ne szalasszam ezt a találkozást? Itt állt most ő is az Úr előtt, mint egykor a csődbe jutott halász. Igen csődbejutott ha­lásznak érezte magát is. Neki sem sikerült. Az ő hálója, szíve, élete is olyan üres, kifosz­tott, koldusszegény, mint Péteré volt. És Jézus most odaállt ő elé is. A néhány másodpercnyi beszédszünetben szíveket tördelő, sziklasúlyú csend zuhant az emberekre. Mindenki feszülten az izgalomtól, lélegzetét is visszafojtva leste a folytatást. Iván a Bibliára nézett. Mintha lángbetűk csaptak volna ki belőle, egyszerre megvilágosodott előtte minden. "Mert én bűnös ember vagyok, Uram!" S máris ömlött a beszéd tovább. A bűnről, mely meglopja álmainkat. Elrontja életünket. A bűnről, mely elcsábít ugyan, hogy aztán ha áldozattá lettünk, kifosztogassa és halálba űzze az életet. A bűnről, mely miatt vér folyik, és hull a könny. Igézetében összeroppannak milliók, és szertehullnak csa­ládi tűzhelyek. Fiatal életek öröme, álma és jövője miatta válik semmivé. Beszélt a bűnről, amely miatt van koporsó és halál, s amelyen nem segít az iskola, a bot, a börtön, vagy a kemény fogadkozások. Amelyre nincs megoldás. Csak egyetlen egy - jutott eszébe hirtelen Áron pap tanácsa. Jézus! S a prédikátorban most új erővel lobbant a Lélek lángja. Van egy megoldás! Az, amire Péter is eljutott. A bűn terhe alatt leroskadni az Úr elé. A háló, a hal, a kenyér, a holnapi nap Péter számára nem fontos e pillanatban. Csak egy a lényeges. A halálosan sürgető, a halasztha­tatlanul döntő: itt állok, uram, előtted bűnösen, összetörtén, halálraváltan. Jöjj és segíts! Emelj fel, tisztogass meg és oldozz fel engem! Iván azt sem vette észre, hogy már nem is a gyülekezethez beszél az Úrról, hanem Jé­zusnak önmagáról. Egyszerre kitágultak előtte a templomfalak. Nem látta többé az emberi fejeket, a kán­tort, Áron papot. Jézust látta csak, mint egykor Saul láthatta Öt, a damaskusi út porá­ba hullva. És látta magát is, amint lelkében összeroskad a Török Pál bizonyságtételére. Ahogy léha szórakozásokba szédül bele, miközben gyáván tűri, hogy csendőrök ütlegeljék Jézus választottait. Látta újra, amint Juditéknál, a kis padon, tisztátlanságáért eltaszítják. Ahogy Ilona miatt herdálja pénzét, és eltékozolja ifjúi ártatlanságát. Látta magát része­gen henteregni éjszaka, és kínzó lelkiismeret-furdalások között vergődni nappal. Amint a pénzhez nyúl, ami pedig az Úré. Látta magát megsemmisülni az esperes előtt, és egy ször­nyű estén lehajolni az arzénes fioláért. Látta magát ájultan, görcsök között fetrengeni. A műtőasztalon, a kórházi ágyon, amint versenyt futnak semmit nem érő életéért. Úgy látta itt, ezen a szószéken magát, mint a mai kor modern Péterét. S mindezt nemcsak látta, hanem el is mondotta sorba. Nem gondolt többé vele, hogy mit fognak szólni az emberek. Ezek után mi lesz a híre itt? Egyet érzett csupán, hogy most egész romlott szívét, hitvány életét, minden bűnével együtt át kell adni Jézusnak. Semmit sem rejtegetni - mindent meg kell vallani. S ettől a látványtól és vallomástól a meghajszolt életű lelkész szíve megrendült és megutálkozott annyira, hogy ebben a vasárnap délelőtti találkozásban alázatosan odaroskadt ő is a Megváltó lábai elé. Mint egykor Péter a Genezáret tavánál. A gyülekezet megrendülve látta, hogy az idegen pap egyszer csak a szószék mellvédjére roskad, és feltörő zokogással kiáltja bele a megdöbbent templomi csendbe: - Eredj el éntőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram. A kis székely falu sokáig nem tudta elfelejteni ezt a vasárnap délelőttöt.

TIED URAM AZ IGAZSÁG,

MIENK PEDIG ORCÁNK PIRULÁSA

Dán 9,7

"Amikor Krisztus a földön járt, elérkezett Csíkkarcfalvára is. Ott, ahol Dánfalva egy kőhajításra van, egy bánatos parasztembert vett észre az árok partján. Köszöntötte, s melléje ült pihenni. Megkérdezte, miért búslakodik. - Ne is kérdezd, testvér! - válaszolta a szomorú székely. - Itt mindenki szapora Pityóknak nevez, mert sok gyermeket adott az Isten. De megöl a bánat, mert nincs mit enniük adnom. A föld felett semmi sem terem, amivel bétömjem a tíz éhes szájat. Megesett a szíve Krisztusnak a szegény székelyen, kivett tarisznyájából tíz gumót, és átnyújtotta a nagy szemeket meresztő Pityóknak: - Sok gyermeked Isten áldása, s aki adta, gondot is visel rájuk. Hogy lásd, mennyire így van, vedd ezeket a gumókat, rakd a földbe, kapáld, gondozd. Ha föld felett semmid sincs, majd lesz a föld alatt. Nemcsak családodat, de egész nemzetségedet eltartja majd. Szapora lesz, mint a családod. Pityóknak annyi ideje sem volt, hogy megköszönje az ajándékot és a tanácsot, a vándor eltűnt. Csak a Hargita fölött látott egy sziporkázó szivárványt. Pityók szót fogadott, elrakta a gumókat, kapálta a földjét, és Isten segedelmével ősszel már szép termést takaríthatott be. Eltarthatta vele szép családját. Csíkban azóta is, Isten áldásával, bőven terem a 'mindennapi pityóka'."

Papp Attila:

A pityóka legendája

"AKI EMBERNEK HITVÁNY,

AZ MAGYARNAK ALKALMATLAN"

Tamási Áron

Moretti Gemma

ÍGY ÉRKEZTEM

Messziről, nagy kerülővel,

nagyon fáradtan

érkeztem Hozzád.

Kedvemet az idegenek,

közönyösek,véresre megbotozták,

sziszegő, mérges viharok

ostora tépett,

arcomat hideglelős,

zöld fények

fakították

sárgábbra a halálnál.

Így érkeztem

kihűlve, színtelenül,

és most, feléd emelem arcom,

fényt gyűjtök, megmelegszem

szemeid parazsánál.

* * *

MOST EGY KICSIT...

Most egy kicsit

elhalkult minden;

fákon a lombok friss nesze,

ablakon a zápor permete,

madarak hangja fátyolos lett,

elhallgatott a tücsök-ének.

Most egy kicsit

minden céltalan lett;

a "valami szépre váró"

reggeli ébredések,

a felhőket figyelni,

hisz te is ezeket nézed,

szél tenyerébe temetni arcom,

mert a hűvösét te is érzed.

Most egy kicsit

minden megfakult;

fölöttem félig-nyílt szemmel

közömbös csillagok,

sápadt és gyorsan tünő a holdkaréj,

s alig fényesebbek a nappalok,

nincs kedvük tündökölni.

Te nem vagy itt.

Mirko Feesche

SZERETET

Láttam a szeretetet. Láttam

rózsák között járni a nyárban.

Aranygyűrűjére nap nevetett,

s olyan szép volt a szeretet!

Aztán találkoztam a szeretettel

út közben. Súlyos terhet vett fel:

mások terhét. Játszó kisgyermekhez

hajolt le... S meglepett, hogy egyre szebb lesz.

Ott is találkoztam vele,

ahol hullt a fák sárga levele:

betegségben, ínségben, szenvedésben.

Mindenütt boldog szolgálatra készen.

S láttam fekete, fénye vesztett

napon. Hordozta a keresztet.

Mert testvére veszélybe tévedt,

utánament, nem latolt, kérdett,

és nem maradt ideje semmi

szennytől, mélytől visszarettenni.

Ment, amerre tövisek téptek.

Soha nem láttam olyan szépnek!

Fordította: Túrmezei Erzsébet

Pilinszky János

MAGAMHOZ

Bátran viseld magányodat,

én számon tartlak téged,

ne hagyd sorsod csillagokra,

benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt

ha sistergve átcsap,

tudom, több vagy mindannyiunknál,

benned vakít a bánat.

Légy hát, akár az állatok,

oly nyersen szép és tiszta,

bátran figyelj, mint ők figyelnek

kegyetlen titkaikra.

S egy éjjel, magad sem tudod,

mint égig érő ének,

feljönnek benned napjaid,

a halhatatlan évek:

az este nem lel senki rád,

az este sírva, késve

hiába járják pitvarod:

csak én látlak. Vagy én se.

Bella István

KELL, HOGY LEGYEN

Kell,

hogy legyen egy szem,

akiben

megláthatom magam.

Kell,

hogy legyen egy kéz,

akivel

ketten vagyok magam.

Kell,

hogy legyen egy száj,

akinek

elmondhatom, vagyok.

Kell,

hogy legyen egy szó,

akiért

Ének, nem én vagyok.

Falu Tamás

IMÁDSÁG ELŐRE

Én istenem, ha egyszer felkelek,

S nyugodt szívű és békés bölcs leszek,

Ha azt érzem, hogy nem fáj semmi sem,

S imára hullik lázadó hitem...

Ha célnak látok csendes négy falat,

S egésznek érzem, ami fél maradt,

Ha csak ülök a fehér ház előtt,

S lehull lelkemről, mi reája nőtt;

Ha messzeségek karja el nem ér,

És szívem múltak díványán henyél;

Ha könnyem nem lesz, s nem lesz sóhajom,

Csak békességgel megrakott hajóm...

Én istenem, tekints le majd reám,

S most halld meg, mintha akkor mondanám:

Ha már elvetted ifjúságomat,

Ha vágyam nincs már, tüzem lelohadt,

Ha rámfújtál és lángom kialudt,

Fújd szét, uram, a megmaradt hamut!

Szent-Gály Kata

ESTI GONDOLATOK

Lobog a láng.

Tán önmagán tűnődik,

azért, hogy van, de mért kell lennie?

A vak sötétből ki hozta ide,

s ki szabta meg, hogy ő

csak ott tud élni, hol felélhető

valami más, mi eggyé lesz vele?

Az ember néha önmagán tűnődik,

s lobog, lobog bele.

Neil Hopkins
AZ ÖTVÖS TÜZE

Egy csapat nő a Bibliát tanulmányozta együtt. Mikor elérkeztek Malakiás könyvéhez, a harmadik fejezetben találkoztak egy verssel, amely ezt mondja: “leül az ötvös és megtisztítja az ezüstöt”.
Ez a vers teljesen lenyűgözte az asszonyokat, és azon gondolkodtak, hogy vajon mit fejez ki ez az állítás Isten természetéről. Az egyik nő felajánlotta, hogy utána néz, hogyan tisztítják az ezüstöt, és majd a legközelebbi alkalmon megosztja a többiekkel.
Azon a héten ez a hölgy felhívott egy ötvöst, és megbeszélte vele, hogy elmegy megnézni munka közben. Nem említette neki, hogy milyen célból akarja megnézni, azon túl, hogy egyszerűen kíváncsi a tisztítási folyamatra.
Miközben az ötvöst nézte, a férfi megfogott egy darab ezüstrudacskát, tűz fölé emelte, és hagyta, hogy felmelegedjen. Közben magyarázta, hogy ahhoz, hogy az ezüst tiszta legyen, a tűz kellős közepébe kell tartani, ott, ahol a lángok a legmelegebbek, hogy a szenny kiégjen belőle.
A nő elgondolkodott a képen, amint Isten egy ilyen forró helyen tart bennünket, aztán felelevenítette az igeverset: “leül az ötvös és megtisztítja az ezüstöt”. Megkérdezte hát a férfit, hogy igaz-e, hogy az ötvösnek a tűznél kell ülnie az ezüsttisztítás teljes ideje alatt. A férfi igennel válaszolt, és elmagyarázta, hogy nemcsak, hogy ott kell ülnie és tartania kell az ezüstöt, de a szemét is rajta kell tartania egész idő alatt. Mert ha az ezüst a kelleténél akár csak egy perccel is tovább marad a lángok között, megsemmisül.
A nő egy rövid ideig csöndes volt. Majd megkérdezte: “Honnan tudja, hogy mikor teljesen tiszta az ezüst?” Az ötvös mosolyogva így válaszolt: “Ó, az nagyon egyszerű - amikor látom magamat benne.”

AZ ÚR ÉRKEZÉSE

Mikor elhagytak, mikor lelkem roskadozva vittem,

csöndesen és váratlanul átölelt az Isten.

Nem harsonával, hanem jött néma igaz öleléssel.

Nem jött szép tüzes nappalon, de háborús

éjjel és megvakultak hiú szemeim, meghalt ifjúságom.

de Őt a fényest, nagyszerűt

Mindörökre látom.

Ady Endre

VAN AZ ÚGY, HOGY A SZAVAK ELFOGYNAK,

ÉS A CSEND ELKEZD MESÉLNI…

(Daniela)

ÁLOM A MEGBOCSÁTÁSRÓL...

A parton ültünk némán, néztük a folyót, ahogyan a sötétben úszó fényektől megcsillantak lágy hullámai... Egyszercsak azt kérdezted: Mondd, te mindenkinek meg tudsz bocsátani? Hirtelen ezernyi gondolat indult el bennem, mintha egy ajtót nyitottál volna ki ezzel a kérdéssel... Nem is szólaltam meg rögtön, annyira magával ragadt az egész... Elvileg igen - mondtam később. És gyakorlatilag? Tudod, az ember érdekes teremtmény. Ragaszkodik még saját fájdalmához is. Görcsösen kapaszkodik belé... félti... mert mi lesz, ha elengedi? Megszűnik valami. Azt már nem látja, hogy nemcsak önmagán segítene. De miért van így? Mert a fájdalom, a sértődöttség elhomályosítja a lényeget...Egy léggömb volt a kezemben, fogtam, hogy el ne szálljon. Vigyáztam rá... hisz tőled kaptam... Néhány percnyi hallgatás után ismét megszólaltam: Figyelj csak ... a fájdalom is pont ilyen... - mutattam a léggömbre. Milyen? - néztél rám kérdőn - mint ez a léggömb. Ha elengedem, messzire száll, majd eltűnik... s csak az emléke marad... de nem lesz már a kezemben. A fájdalommal is így vagyunk: nincs többé, ha egyszer elengedtük. És ez ennyire egyszerű? Nem - mosolyodtam el -, mert ragaszkodom hozzá. Nem akarom elengedni. Hiszen tőled kaptam. De később rá fogok jönni, hogy amíg fogom a zsineget, addig meggátol mindenben, ami teljes embert igényel. Addig csak az egyik kezemmel tudom megfogni a kezedet ... megsimogatni az arcod ... de ez csak fél ... a félig-dolgok életképtelenek. És közben mozdulna a másik kéz is, de a léggömb...
Ekkor jön el a pillanat, amikor eldöntjük, melyik a fontosabb; mert a kettő egyszerre nem tud működni. Ha két kézzel akarlak téged, a zsineget el kell engednem... Én pedig szeretlek, és nem érdekel tovább a léggömb... De sokan gyűjtögetik a fájdalmat, és képesek szinte belefulladni, teljesen ellepi őket, ám elengedni nem akarnak egyet sem. Pedig minden könnyebb lenne... - mondtad, és szorosan hozzámbújtál, én két karommal átfontam a nyakad, s a léggömb elszállt.

-gleam-

MINT A SZÉL, MIKOR MEGÉRINT...

mint a szél, mikor megérint

szelíd hangod körbefon

s erősít, ha lábam meginog

csenddel ölelsz, mikor nagy a zaj

örömmel, ha bánat ül vállamon -

...az életem Tőled változott

Mondd, miért olyan ember az ember?

Miért csügged, pedig Te vagy vele?

Ó, hát miféle szív a szív,

miért fáj bennem a világ és miért sír

a lélek...?

Hisz Te vagy az Élet!

Álszent a gondolat

S vele a mozdulat...

Mit várok másoktól,

ha millió kertemben a gaz?

...ha alszik a táj, s a gyümölcs vad...

De: mint a szél, mikor megérint -

Lényed oly lágyan simogat

s teremt valami csodálatosat!

-gleam-

HA JÖSSZ

Ha jössz, halkan és csendben jöjj,

A pillanat varázsát meg ne törd.

Ha jössz, ne hozz csillagot,

Csak szótlanul a kezemet fogd.

A záporok ideje már lejárt.

A csendes esőre várok,

Mely átitatja, és termővé teszi

Szívem talaját.

Ünneplőbe öltöztettem a szívem,

Úgy várom békében érkezésed.

Ha jössz, csukd be az ajtót,

Ülj mellém, s maradj velem.

"Ha pedig mint Atyátokat hívjátok őt segítségül, aki személyválogatás nélkül ítél meg mindenkit cselekedete szerint, félelemmel töltsétek el jövevénységetek idejét, tudván, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotokból, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén. Ő ugyan a világ teremtése előtt kiválasztatott, de az idők végén jelent meg tiértetek, akik általa hisztek Istenben, aki feltámasztotta őt a halottak közül, és dicsőséget adott neki, hogy hitetek Istenbe vetett reménység is legyen."

1Péter 1,17-21

Megbocsátottam a megbocsáthatatlant, megpróbáltam pótolni nélkülözhetetlen embereket és elfeledni az elfeledhetetleneket. Sokszor cselekedtem indulatból, okoztam csalódást és csalódtam olyanokban akiktől sosem vártam volna. Öleltem, hogy védelmet nyújtsak és nevettem mikor már nem bírtam tovább. Szereztem örök barátokat. Szerettem és szerettek, de sokszor el is utasítottak.Előfordult olyan is, hogy szerettek, de én nem tudtam visszaszeretni. Repkedtem a boldogságtól, habzsoltam a szerelmet,esküdtem örök hűséget, de volt, hogy teljes erővel mentem fejjel a falnak. Sírtam zenehallgatás, vagy fényképalbum lapozgatása közben és felhívtam valakit csak azért,hogy halljam a hangját. Néha elég volt egy mosoly, hogy szerelmes legyek.Sokszor éreztem meghalok a vágytól és féltem elveszítek valakit aki nagyon fontos számomra, a végén mégis elvesztettem. DE TÚLÉLETEM! És még most is ÉLEK! Az életet nem csak túlélem és Neked sem ajánlom, hogy ezt tedd. ÉLJ! A harcba elszántan kell menni, az életet szenvedélyesen átölelni, emelt fővel veszteni és merészen győzni, mert a világ a bátraké és az élet túl sokat ér ahhoz, hogy jelentéktelenné váljon.

/Chaplin/

Fuchs Éva

SORSOD

A sorsod

élni, mint más -

Élni másképp:

Másra vágyni

S tenni másért

Gyűrt arcok mélyén

Csillogó könnyekben látni

Mitől fájt az éj,

Minden tiszta nevetést

Meghallani, s benne tudni

Holnapunk hitét.

A sorsod

Édes álmokból

Mindig felriadni,

Megízlelt vágyakat

Sírva mind feladni,

Feléd nyújtott

Kezek között

Markolni a légbe,

Ölelő karodat

Kitárni, s könnyeid

Emelni az égbe.

A sorsod

Egyedül viselni, mit

Nem bírsz el magad,

Kutatni a forrást,

Hol megértés fakad,

Mint megváltót

Mindenben, s magadban

Szerelmet keresve

Ezerszer szegeződve

Az áldott keresztre.

A sorsod

Mindig játszani,

és mindig veszíteni,

De mindig Tudni

Újból elkezdeni.

Távoli tiszta

Világra vágyva

Elmenni akarni,

- és kínok között,

Emberré feszülve

Mégis Maradni!

Wass Albert

MAGÁNYOS MAGYAR FA

Ha arra tévedsz egyszer,

ahol én születtem,

és kopár hegytetőn

meglátsz egy görcsös, öreg tölgyfát,

magányosan és dacos-konokul állni,

szembenézve viharral, faggyal, záporesővel:

suttogj el egy csöndes magyar imádságot.

Én vagyok az.

Állok magányosan.

Az erdőt kiirtották körülöttem

élelmes idegenek.

Magamban vagyok.

Fiaim elhagytak,

unokáim idegen nyelven mondanak imát,

ha mondanak még

s nem csak rikoltoznak

egy céda élet céltalan sodrában.

Hűséges hozzám holló és bagoly.

Éjszakánként denevér látogat.

S ha egy vak vihar

kidönt egy bús napon:

ne sirass meg! Nem érdemes.

Ha elmegyek, eltávozom,

s gondozni többé nem tudom:

Ki eteti meg bús kutyámat?

Ki simogatja hű macskámat?

Ki ügyel majd otthonomra?

Virágokra? Madarakra?

De tudom: ha majd fáradt kezem

Isten kezébe leteszem:

Ő elgondoz kutyát, macskát,

madarat és virágocskát.

Megtesz mindent, mit tenni kell,

s nem lesz mögöttem üres hely,

megtesz mindent, amit lehet

az örök isteni szeretet.

Mit ér a könny s mit ér az ember,

ha úgyis meg kell halni egyszer,

s elvész a szó és nem marad

csak egy tenyérnyi hely a föld alatt,

rothadó hús, szétfoszló csont:

Voltam. Éltem. Meghaltam. Pont.

Magányos magyar fa bús erdélyi dombon,

görcsös, kiszáradt, hajlott hátú cserfa,

utolsó magyar fa Erdély véres földjén,

ott áll még ma is, csatázik a viharral,

míg lassacskán lerágja az idő...

Magányos magyar fa bús erdélyi dombon:

megszakad érted a szívem...

Wass Albert

Ady Endre

AZ ÉLET

Az élet a zsibárusok világa,

Egy hangos vásár, melynek vége nincs,

Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,

Megvehető akármi ritka kincs.

Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak

Kufár lélekkel, hasznot, üzletet:

Itt alkusznak, amott már áll a vásár,

A jelszó mindig: eladok,-veszek!...

Raktárra hordják, mindenik portékát,

Eladó minden, hogyha van vevő:

Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,

Rajongás, hit, eszmény és szerető.

Aki bolond, holmiját olcsón adja,

Az okos mindig többet nyer vele,

A jelszó: egymást túl kell licitálni,

Ádáz versennyel egymást verve le!

A szív az üzlet leghitványabb tárgya

S eladják mégis minden szent hevét,

Akad vevő rá, egymást licitálja,

Hogy a holmit atomként szedje szét.

Folyik a vásár harsogó zsivalyban,

Az egyik kínál, másik meg veszen,

Csak néhol egy-egy végképpen kiárult,

Kifosztott lélek zokog csendesen.

Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,

Bolondok bizton, balgák szerfelett,

Eddig az ő példájukat követtem...

Ezután én is másképpen teszek.

Lelkem, szívem kitárom a piacra,

Túladok én is minden kincsemen.......

De nincs erőm ily nyomorulttá válni,

Óh, nincs erőm, én édes Istenem...

Wass Albert

ÉBREDJ MAGYAR!

Nemzetemet dúlta már tatár,

harácsolta török,

uralkodott fölötte osztrák,

lopta oláh, rabolta cseh.

Minden szomszédja irigyelte mégis,

mert keserű sorsa

istenfélő nemzetté kovácsolta.

Becsület, tisztesség, emberszeretet

példaképe volt egy céda

Európa közepén!

Mivé lett most?

Koldussá vált felszabadult honában,

züllött idegen eszmék napszámosa!

Megtagadva dicső őseit,

idegen rongyokba öltözve

árulja magát minden utcasarkon

dollárért, frankért, márkáért,

amit idegen gazdái odalöknek neki!

Hát magyar földön már nem maradt magyar

ki ráncba szedné

ezt az ősi portán tobzódó

sok-száz idegent?

Ébredj magyar!

Termőfölded másoknak terem!

Gonosz irányba sodor

ez a megveszekedett új történelem!

Nemes Nagy Ágnes
EGY ISMERETLEN

Egy ismeretlen, kongó, nagy szobában,

hol néhány szék van és egy zongora,

itt mondanám meg, hogy már nem szeretlek,

s talán nem is szerettelek soha.

S átölelne a kongó, ismeretlen,

s egyedül maradhatnék, mint a fa,

jutalmául, hogy bátran ezt hazudtam,

mert oly nehéz. De hol van a szoba?

Wass Albert

ÁLOMTÜNDÉRHEZ

Add a kezed, úgy halkan, csendesen.

Te nem lettél még hozzám hűtelen.

Mikor mindenki csalfán elhagyott,

Gyújtottál bennem reménycsillagot.

Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta

Te elvittél az álmodó avarra.

S te mutattál mindent, ami ott terem

A bűvös, varázsos álom-réteken.

Ha megtépett az élet rózsabokra,

Vittél mogorva tölgyfa-templomodba.

Ha vérző szív volt mellemen az érem,

S töviskoszorú messiási bérem,

Te glóriává változtattad azt,

Virágot hintettél rám és tavaszt.

Ha voltam bűnös, lázadó Kain,

Vittél az eszme-Krisztus után,

S hogy az igazság sugározzon rám,

Vezettél fönt a néma Golgotán.

Ha rám viharzott lent az ember átka,

Vittél a béke messze csillagára.

Féltem... kezed kezembe tévedett.

Óh, örökre áldott legyen neved!

„Én álmodom a rétet, és mellé a zöld mezőt,

Te álmodod a havas csúcsot, s a nap elé a felhőt.

Én álmodom a nyár melegét, a tengert, a virágok illatát

Te álmodod az őszi csendet, és egy lombja vesztett fát.

Én szaladnék a széllel, viharként vadul,

Te ülnél a fűben és néznél szótlanul.

Majd ha már én álmodom a felhőt és mögé a napot,

Te a tengerpartot mellé magadtól rajzold,

Ha képzelek csendesen fáradt őszi fákat,
Te lombokkal borítod az összes száraz ágat,

Én nézlek szótlanul, ülök és hallgatok,

Elmondhatod akkor, most már boldog vagyok.”

Ismeretlen szerző

"NEM AZ A SZERETET MIT SZÓVAL KIMONDUNK,

AZ ÉRZÉS, MIT EGYMÁSSAL MEGOSZTUNK.

NEM A SZAVAK TESZNEK MAJD BOLDOGGÁ TÉGED,

HANEM LELKITÁRSAD KI MEGÉRTI LÉNYED."

"Az igazi, aki úgy szeret, ahogy az nekem jó, engedi szeretni magát általam, ahogyan én tudok szeretni. Az igazi, akivel együtt tudunk beszélgetni, és tudunk hallgatni. Akivel nem kell valaki másnak lennünk ahhoz, hogy szeretni tudjuk egymást. Arra vágytam, hogy találjak végre valakit, akinek őszintén meg tudom, meg merem mutatni magam. Amikor a karjában tart, úgy érzem, hogy megérkeztem. Tudom, hogy bátran rábízhatom majd magam, jó helyen vagyok, amikor pedig a szemébe nézek, tudom, érzem, minden sejtemben, hogy ő is éppen ezt érzi. Érzem, hogy amit adok az az, amit kapni szeretne, és képes elfogadni tőlem."

Őri István

DÖBBENÉS

Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszthetlek,

S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom, hogy szeretlek.

Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami,

Hogy milyen jó hangodat hallani.

Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni,

És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni.

Hogy meg kell mondani, ha valami fáj,

Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj.

Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk,

S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk.

Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra, hogy nevessünk,

És mindig kell idő arra, hogy szeressünk.

Pilinszky János

ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,

maradék szemérmem némasága ez,

úgyse hallanád meg, hangot ha adok,

sűrű panaszommal jobb, ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:

mint Izsák az atyját, én se kérdezem,

mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,

szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:

minek adtál ennem, ha nem eleget?

Miért vakítottál annyi nappalon,

ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,

fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,

karjaid közt végre kisírom magam,

csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt egy pillanat,

ennem is ha adtál, soha magadat,

örökkön-örökké sírok, amiért

annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,

ahogy szorításod egyre hevesebb,

ahogy ölelésem egyre szorosabb,

egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Két napig beszélt nekünk a pap, és amikor nem beszélt, akkor énekeltünk, vagy gondolkoztunk a magunk dolgairól. És a harmadik éjszaka egyedül maradtam a pappal a tűznél. A többiek aludtak mind, csak mi ketten virrasztottunk. És akkor megkértem a papot, hogy beszéljen valamit az Istenről, s azokról a magyarokról, akik nyugaton vannak. A pap azt felelte: – Csak Istenről tudok beszélni, és arról, hogy akik őbenne hisznek, el nem vesznek soha. Aztán beszélni kezdett a magyarokról, akik nyugaton vannak. Azon az éjszakán megértettem mindent, amit a pap mondott: Hogy Isten megbocsájtja az emberek bűneit, mert szereti őket, de a hibákat, amiket elkövetnek, nem teheti meg nem történtekké, és ezeknek a hibáknak a következményeit viselni kell. És amit nem mondott a pap: hogy mi bűnt követtünk el akkor, amikor fegyverrel akartuk megvédelmezni hazánkat, mert aki fegyverrel támad embertársára, az bűnt követ el. Ezt a bűnünket megbocsájtotta az Isten. De nem bocsájthatja meg a hibát, amit elkövettünk akkor, amikor nem voltunk elég erősek ahhoz, hogy meg is védjük a hazánkat. És ennek a hibának a következményeit viseljük mostan. Amit a pap mondott: hogy Isten azokat sújtja, akiket szeret, és amit a pap nem mondott: hogy ahol bűnösök háborúznak, ott mindig a gonoszabbik győz, és a kevésbé gonosznak megadja az Isten a módot, hogy a legyőzetés megaláztatásában és szenvedéseiben közelebb kerüljön az igazsághoz, és megtalálja az egyenes és tiszta utat, amelyik a békességhez vezet. Amit a pap mondott: hogy Istennek szeme az elnyomottakon vagyon, és amit nem mondott a pap: hogy az igazságot, a békét és a megértést mindig csak azok keresik
a földön, akiket legyőztek és eltapostak.

Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet c. könyvéből (részlet)

ÍGY KÉSZÜL A KÁSZU GYIMESEN...

Egy "arany ember", János, igazi székely (egy évben és egy napon születtünk) ... ő készítette a kászut fent az Orodik oldalában. Remélem még sokat fogunk együtt kóborolni a Gyimesek környékén

És a kész KÁSZU...

ÚJRA ITTHON!!!

ENNEK ÖRÖMÉRE EGY SZÉP FOTÓ ERDÉLYBŐL

(az Orodik lábánál)

Isten, add, hogy bujdosásom
így végződjék egy szép napon:
roskadjak én is le az útra,
tettől, tudástól gazdagon
maradjak ott nagy reményjelnek,
hogy bárki, aki haza vágyik
s átlép felettem gondtalan,
úgy mondja halkan, boldogan:
már csak tíz perc az út hazáig.

Wass Albert

Hajnal Anna

AKIT SZERETSZ

Akit szeretsz sebezhetetlen?

akit szeretsz az halhatatlan?

akit magadnak választottál

azt megpróbálod szakadatlan.

Annak oroszlán szívet adjál,

hogy rettentésedet megállja.

kedvenced elcsuklott fejére

súlyos kezedet tedd vigyázva!

Mégse görbüljön haja szála.

A MONDAT FOLYTATÁSA

Az ének öröm lesz megint, mint arcod érintése arcomon. És akkor majd szavaink válaszolni tudnak egymásnak, mint bőrünk és idegeink. De addig úgy tapogatóznak egymás felé gondolataink, mint a vakok, és te mindig arra válaszolsz nekem, amit valaki más kérdezett tőled.
Nincs mit tennem, Téged szeretlek, tőled kérdezem naponta megválaszolhatatlan életünkben, kérdezem a szemedtől, a szádtól, soha véget nem érő öleléseinkből. És te félelmeimre félelmeidet feleled, szorongásaimra szorongásaidat, és mondataink félig kimondva meghalnak a levegőben, és ki tudja, tested és testem véget nem érő párbeszéde meddig lesz hangosabb az iszonyatnál? Az iszonyatnál, ami már sejtjeinkben bújkál: sejtjeink egyenként emlékeznek a háborúra, elég egy hír a rádióban, s a képzelet már robbantja félelmesen fehér fegyvereit. Idegek világrészei rándulnak össze, s már az egész föld fáj s a föld minden halála háborúja.
Lecsukott szemeden át látom, nem hiszed, hogy az ének öröm lesz megint, mint arcod érintése arcomon. Nem hiszed, hogy a robbanás a jövő földrészeiben és az idegekben megakadályozható. Nem hiszed, hogy érdemes szembenézni az iszonyattal a múltban és az idegekben és a jövőben. És a mondat meghal közöttünk félig kimondva a levegőben, mert tudom, hogy nem elég érv a remény, és tudom, hogy életem sem lesz elég érv és halálom se, csak az élet egésze elég erős az iszonyat ellen.
Hát minden sejtemmel lázítok ellened-érted, a képzelet fegyverei ellen, a fájdalom fegyverei ellen, a pusztulás gondolata ellen, minden gondolatommal lázítok az emberiség félelmei ellen, félig kimondott mondatai ellen, amelyek meghalnak az időben...
Hogy az ének öröm lehessen megint, mint arcod érintése arcomon....

Hervay Gizella

A legnemesebb kő az,

amely mindent megkarcol,

de magán nem tűr karcolást.

A legnemesebb szív az,

amely inkább vérzik,

minthogy sebezzen mást.

"Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani. Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult. Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé. Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz. A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. E1 kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont. De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek."

(Hervay Gizella)

A hiperérzékenység (HSP) nem más, mint egyfajta átlag feletti fogékonyság: fogékonyság a külső ingerekre, több inger befogadása, elraktározása és feldolgozása, mint az átlagos lenne.

Hogyan találkoztam a hiperérzékenységgel? Ismertem olyan embereket, akik az átlagnál érzékenyebben reagálták le a környezetükből őket érő hatásokat, de az ún. hiperérzékenység számomra új dolog volt. Miben is más ez, mint egyszerűen érzékenynek lenni? Ez a fogalom nem csupán az érzékenységnek egyfajta fokára utal, hanem az ebből fakadó sajátos életviteli, kapcsolatteremtési, érzékelési és egyéb sajátosságokra is. A hiperérzékeny emberek érzelmileg sokkal finomabb rezgéseket is képesek érzékelni, mint az átlagember, aki talán ezek létezését sem tudja elképzelni. Első hallásra csodálatosnak hangzik, hogy valaki a világot sokkal átfogóbban, szélesebb érzelmi skálán képes érzékelni. Ha ezt a halláshoz hasonlítjuk, olyan, mintha egy nagyon érzékeny mikrofonnal meghallanánk a hangyák szaladgálását. Nagyszerű. Mi ebben az, amiért ezeknek az embereknek nehezebb az életük? Hallod a hangyákat? Akkor most képzeld el, hogy valaki váratlanul beleüvölt a mikrofonodba. Az a kín, amit ilyenkor átélnél, meg sem közelítené egy hiperérzékeny szenvedéseit egy durva érzelmi hatás esetén. Jó, rendben, mondhatnád, azt érted talán, miért lehet rossz egy hiperérzékenynek, de miért okoz ez mindennapi konfliktusokat? Nos, próbáld csak meg egyszer váratlanul a kedvesed fülébe üvölteni teljes hangerővel azt, hogy 'SZERETLEK!!!!' Tuti, hogy nem arra fog elsősorban reagálni, amit mondtál, hanem arra, AHOGYAN. Talán ebből érthető, mi a konfliktusok alapvető forrása egy hiperérzékeny ember életében: mások érzéketlensége. Az érzéketlen környezeti hatások egy hiperérzékenyt vagy menekülésre, vagy védekezésre késztetnek, amit az érzéketlen környezet támadásnak tekint... máris kész a konfliktus. Persze nem csak a legnyilvánvalóbb helyzeteket élheti meg egy hiperérzékeny kellemetlenül. A beérkező érzelmi benyomásokat általában erősebbnek érzi egy HSP-személy, mint egy másik ember.Végül is viszonyítás kérdése, hogy ők érzékenyebbek-e, vagy mi vagyunk letompulva?Mielőtt automatikusan rávágnánk a választ, gondoljunk bele a fizetésünk nagyságába, aztán abba, mit gondol erről a főnökünk.Ugye? Pedig ugyanarról a fizetésről van szó... Azt tapasztaltam, hogy a hiperérzékenyek valamilyen téren kimagasló tehetségek, pont a hiperérzékenységüknek köszönhetően olyan dolgokat is észrevesznek (nem csak hibákat, pontatlanságot, tévedést, vagy csupán valaki más gondját, hanem részleteket, kiutat, megoldást, szépséget és tanulságot), ami nekünk talán nem is szúr szemet. Élvezet a velük való kommunikáció, mert intelligensek, tisztelik az életet, törődnek nem csak a környezetükben élőkkel, hanem bárkivel, aki fontos számukra. Bármi, amit alkotnak, abban benne vannak.Vegyük észre, hogy nincs bennük semmi különös. Egyszerűen egyéniségek. Mind azok vagyunk, csak többnyire mi elnyomjuk magunkban, és valaki mást játszunk szerepként, mert... félünk a környezetünkből érkező hatásoktól! Mi megtanultuk elrejteni valódi egyéniségünket és érzékenységünket, annyira, hogy már néha magunk sem találjuk. A hiperérzékenyek nem rejtőzködnek. Képtelenek rá. Pont az okozza a legtöbb gondjukat, hogy képtelenek kiszűrni a környezet hatásait, s ugyanakkor nem kendőzik el azt sem, ami önmagukból fakad. Egyszerűen csak... egyenesek...

"AZOKNAK, AKIKET SZERETÜNK,

CSAKNEM MINDÍG NAGYOBB A HATALMUK RAJTUNK,

MINT NEKÜNK ÖNMAGUNKON."

La Rochefoucauld

Torjay Attila

JÓ ÉJT

Jó éjt és álmodj szépeket,

vidám és kellemes képeket,

szerelmet, gyermeket,

csodákkal tele termeket.

És azt amire nagyon vársz,

ha útelágazásnál jársz:

az igaz utat.

Tudással teli kutat.

És azt amit csak jó:

frissen esett hó,

fenyőkkel határolt tó.

Néhány igaz, tiszta szó.

Edda

UTOLSÓ ÉRINTÉS

Elromlott jó néhány hét,

És néhány hónap és év.

De nagyon vártam, hogy arcod újra lássam,

Mikor vasárnap lesz szívem mélyén.

Elindultál hát felém,

Jöttél és mindent vittél.

Talán te hittél egy másik új csodában,

Mert a régi neked így már kevés.

Hangos is azért voltál,

Hogy bátorságod legyen,

Hogy el tudd viselni, amit hang nélkül mondtam,

Hogy még mindig szeretlek, kedvesem.

Csak ne mondtad volna el,

Én szép kedvesem,

Hogy ölelés helyett, megölni jöttél,

Megköszönni, ami szép volt velem.

Refr.: Várj, még egy utolsó érintés vár,
Ebből lesz erőm elmenni már, ha akarod,
De érezned kell, hogy most mit teszel!
Utolsó érintés, utolsó tévesztés,
Amit megőrzünk egymásból az álomszép.

Utolsó érintés, utolsó tévesztés,
Amit megőrzünk egymásból az álomszép.

Révész Sándor

ŐSZINTÉN AKAROK ÉLNI

őszintén akarok élni

minden utam végig járni

hinni abban amire vágyom

s ha hiszek benne

küzdeni érte bármilyen áron

őszintén akarok élni

és csak annyit elérni

hogy a jó kedvem senkit ne bántson

s ha fáj a szívem valamiért
ne nagyon fájjon

tőled csak annyit akarok kérni

hogy engedj őszintén élni

őszintén szabadon szépen

őszintébben mint ahogy tegnap éltem

ne kelljen hazudnom senkinek

és hogyha valamit kérdezek

a válasz igaz legyen

szeretnék bízni mindenkiben

hinni hogy nem fordul ellenem

s nem árul el sosem

"Az emberek játszanak a szavakkal. Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockákkal. Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák. Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék. A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velök. Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal."

Wass Albert

Néha kialszik bennünk a fény, de aztán ismét felgyúl, ha találkozunk egy másik emberi lénnyel. Mindannyian óriási hálával tartozunk azoknak, akik képesek újból felgyújtani ezt a belső fényt.

Albert Schweitzer

BÚCSÚ ERDÉLYTŐL...

AKI HELYETT A KRISZTUS VÉREZETT

Emlékszem: Kemény bilincsbe verten,

bénultan ültem a hideg kövön.

Sötétség, bűn és vád töltötte el lelkem,

ijesztő csend kietlen börtönöm.

Halál: Oly mindegy. Csak nagynéha lázadt

valami bennem. Életvágy talán.

S akkor... szerettem volna összetörni

bűnt és bilincset börtönöm falán...

Neki az ajtó rozsdamart vasának

sámsonkarokkal! Ki a fényre! ki,

ahol szabad mezők ujjongva várnak,

s ahol az élet szent magvát veti!

Néha. És máskor rémek. Megremegtem:

a szívemen kemény, hideg marok.

Egy síron túli hang titkos hívása:

'Jöjj! Jöjj Barabás!' - Nem! Nem akarok!

'Barabás!' Hah, már nem a rém hívása.

Ezer torokból tör ki: Ó, elég!

Ez a halál! Jön értem. Sírom ássa

és nem kiálthatok felé: Ne még!

Most! Súlyos léptek... fegyver csörrenése...

csikordul a zár... szoborrá meredt

minden tagom... egy érdes hang: 'Barabás,

szabad lettél. Le a bilincseket!'

Először mint egy álom. De lehullnak

mégis. Tántorgó lábaim előtt

kitárt kapu áll. Ott kinn vár az élet.

Rám vár. Előre! Hadd köszöntsem őt!

Merre? Hová? Nagy céltalan örömmel

rohantam, mígnem bősz tömegbe vitt,

zúgó tömegben torpant meg a lábam.

Pilátust láttam, népem véneit...

S ott állt egy ember: nagy, szúró tövissel

megkoronázott, véres, tört alak.

Vállán vörös palást, kezébe nádszál.

Hogy le nem roskad annyi kin alatt!

Gyönge, törékeny. Vad lelkemmel érzem:

szelíd, egészen más, mint én vagyok.

Arcán csend, nyugalom. Megtört szemében

valami földöntúli fény ragyog.

Ki ez az ember? Megkövülten állok.

Énrám tekint. Ki Ő? Mit véthetett?

Valaki szól: 'A Názáreti Jézus.

Őt feszítik meg Barabás helyett.'

Oly hosszú út vezet a Golgotára...

Én végigjártam. Két lázas szemem

odatapadt vonagló alakjára,

ott égett minden gyilkoló szegen.

És nem tudtam többé levenni róla.

A szemek fénye... az a szent ajak...

a hulló vér... Múlott a perc, az óra.

Felejthetetlen percek és szavak.

A szívemen gigászi nagyra nőttek

láttán kemény, hideg gránithegyek:

Helyettem! Énhelyettem! Énhelyettem!

Hogy én éljek, hogy én szabad legyek!

Mikor utolsót vonaglott a teste,

mikor már minden elvégeztetett,

mentem alá a gyász hegyéről én is.

- S ölbe vettem egy síró gyermeket...

Megsimogattam... lázadó kezemmel,

mely azelőtt csak gyilkolt és rabolt.

S akkor tudtam meg, hogy Barabás meghalt.

Az ő testét fedi a sziklabolt.

Már csak szeretni, simogatni vágytam,

haladni csendesen, mint Ő haladt,

aki helyettem roskadt le a porba

Golgota utján a kereszt alatt.

Helyettem. Énhelyettem! Énhelyettem!

Ez a szó zengi át életem.

- Napfény gyanánt ez tündököl felettem,

s ez nyitja meg a mennyet is nekem.

'Ki az? Ki zörget?' - kérdik majd. 'Barabás,

aki helyett a Krisztus vérezett.'

S kitárják akkor ujjongó örömmel

a gyöngykaput fehér angyalkezek.

Túrmezei Erzsébet