2008. január 29., kedd

Keresztury Dezső
RÍMEK
Te voltál a táj,
mit szemem meg nem únt még;
te vagy a szabály,
melytől nem szabadúlnék;
te voltál az éj,
amelyben megmaradtam,
te vagy a veszély,
mely áldássá lett rajtam;
te voltál a kin,
amit örömmel vártam,
te vagy a kinin,
mely meggyógyítja lázam;
te voltál a szó,
mely megoldotta nyelvem,
te vagy a bíró,
kit igaznak ismertem;
te voltál a kút,
mely mindig újraéled,
te vagy a kiút,
ha bekerít az élet;
te voltál a vad,
mely hozzám szelidült csak,
te vagy a szabad
szél, mely, ha tetszik, elhagy;
te voltál a seb,
mely elfolyatta vérem,
te vagy erősebb,
ha nincs ki megsegéljen;
te voltál a kör,
mely izzó fegyelembe,
te vagy a gyönyör,
mely kötöz szerelemre;
te voltál a tű,
mely sebeim bevarrta,
s te leszel a fű,
mely nyomom eltakarja.
MERT A MI PILLANATNYI KÖNNYŰ SZENVEDÉSÜNK IGEN-IGEN NAGY ÖRÖK DICSŐSÉGET SZEREZ NÉKÜNK, MIVELHOGY NEM A LÁTHATÓKRA NÉZÜNK, HANEM A LÁTHATATLANOKRA, MERT A LÁTHATÓK IDEIG VALÓK, A LÁTHATATLANOK PEDIG ÖRÖKKÉVALÓK.

2Kor 4,17-18
A SZERELEMBEN A TÁVOLSÁG OLYAN
MINT A SZÉL... A KIS TÜZEKET KIOLTJA
A NAGYOKAT PEDIG FELLOBBANTJA.

2008. január 28., hétfő

Lermontov
AZ IMA
Mikor már nem bírom tovább
A gyötrelmeimet:
Hang csendül a gyászomon át,
Mennyei üzenet.
Szavai szentség és erő
És összhang és zene,
Az éggel összebékítő
Szépség költészete.
S a kétely sziklája nehéz
Szívemről legörög:
Hiszek, és majdnem sírok, és...
És úgy megkönnyebbülök!

Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
Gyerekeink sem azért vannak,
Hogy tiszteljenek bennünket
S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.
Hiszünk az erő jó szándokában.

Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
Akár az égben laksz, akár a tejben,
A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.

Te is tudod, hogyha mi sírunk,
Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
Akkor szivünkben zuhatagok vannak,
De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,

Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
Csak a kardok, tornyok és ölő igék,
Most mégis, megfáradván
Dícséreteddel keresünk új erőt
S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:

Szabadíts meg a gonosztól.
Akarom.
ÁTVÁLTOZÁS
Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörûnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan
Pilinszky

2008. január 27., vasárnap

Reményik Sándor
ÚGY FÁJ MÁR MINDEN...

Úgy fáj már minden, minden idebenn:
A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
Minden, mi általreszket szívemen,
Legyen az ember, muzsika, vagy táj,
Úgy fáj már minden, minden idebenn.

De néha egy-egy halk szó símogat,
S rejtekúton a szívembe talál,
S álomba ringatja a kínokat,
Elaltatja a multat, s a jövőt.
Pedig be nehéz megtalálni már
Az ösvényt, a szívembe vezetőt.

Gyom és gaz benőtte az utakat,
Ördögpalánták ágaskodnak rajtok:
Száraz kórók és keserű füvek,
Minden, mi beteg szívemből kihajtott.

Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,
És szent a szív, mely küldi őt ezen,
S mely liliomok magvát hinti el
Ott, hol különben csak bogáncs terem.

Áldott az óra és áldott a szél,
Mely liliomok messze magvát hozza,
Magot, melyből a békesség kikél.
Reményik Sándor
BOCSÁSS MEG!
Jó Testvérem e rossz világon:
Bölcsebb, derültebb, hívőbb "én"-em,
Bocsásd meg a szomorúságom,
Lázongásom, hitetlenségem.
Nézd el vak fogcsikorgatásom,
Itten, a "külső sötétségben".
Fogadj el úgy, ahogy vagyok:
Kihűlt, kietlen égitestet,
Mely mégis iker-csillagod.
S nézi végetlen éjszakákon:
Messze a másik hogy ragyog.
Konsztantyin Szimonov
VÁRJ REÁM

Várj reám s én megjövök,
hogyha vársz nagyon,
várj reám, ha sárga köd
őszi búja nyom;
várj, ha havat hord a szél,
várj ha tűz a nap,
várj ha nem is jön levél
innen néhanap;
várj, ha nem vár senki ott
haza senki már,
s ha nógat is bárki, hogy
nem kell várni már.
Várj reám, s én megjövök.
Fordulj daccal el,
ha áltatják ösztönöd,
hogy: feledni kell...
ha lemondtak rólam már
apám s lányom is,
s jóbarát már egy se vár-
... szinte látom is:
borral búsul a pohár,
s könnyet ejt szemük,
rám gondolva. De te várj
s ne igyál velük.
Várj reám! Ó, átkelek
minden vészen én.
Aki nem várt, rám nevet:
,Szerencsés legény?
Nem tudhatja senki sem,
te meg én csupán,
hogy te jártál ott velem
öldöklö csatán,
s te mentettél meg, de hogy?
egyszerü titok:
várni tudtál rám, ahogy
senki sem tudott.
Szabolcsi Erzsébet
MÉGIS…
Ne szólj,
szól helyetted a csend.
Ne nézz,
hunyt pillád mögött vagyok.
Ne hívj,
hívnak az álmaink.
Ne keress,
hisz úgyis ott vagyok.
Szólj,
fújja hangod felém a szél!
Nézz,
szemed tükrében ragyogok.
Hívj,
érezzem, hogy lobogva vársz.
Keress,
szeress, lásd melletted vagyok.

Wass Albert
ŐSZI HANGULAT

Mikor a hervadás varázsa
megreszket minden őszi fán,
gyere velem a hervadásba
egy ilyen őszi délután.

Ahol az erdők holt avarján
kegyetlen őszi szél nevet,
egy itt felejtett nyár-mosollyal
szárítsuk fel a könnyeket.

Hirdessük, hogy a nyári álom
varázs-intésre visszatér,
s a vére-vesztett őszi tájon
csak délibáb-varázs a vér.

Hirdessük, hogy még kék az égbolt,
ne lásson senki felleget,
hazudjuk azt, hogy ami rég volt,
valamikor még itt lehet.
Ha mi már nem tudunk remélni,
hadd tudjon hinni benne más:
hogy ezután is lehet élni,
hogy tréfa csak az elmulás.

A nyári álmok szemfedője
övezze át a lelkedet,
amíg a tölgyek temetője
hulló levéllel eltemet.
Reményik Sándor
VÉGRENDELET

Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.

Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.

Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.

A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol - és mindenütt leszek.
Ady Endre
SZÍVEK MESSZE EGYMÁSTÓL
Valahol egy bús sóhaj szállt el
S most lelkemen pihen,
Valahol kacagás csendült most
S mosolyog a szívem.
Valahol szép lehet az élet,
Mert lány után futok
S valahol nagy lehet az átok,
Mert sírni sem tudok.
Valahol egy szívnek kell lenni,
Bomlott, beteg szegény,
Megölte a vágy és a mámor
Éppúgy, mint az enyém.
Hallják egymás vad kattogását,
Míg a nagy éj leszáll
S a nagy éjen egy pillanatban
Mind a kettő megáll.
lehet erős az ember
és próbálkoztam is vele elégszer:
a mondat másik fele lemaradt:
rávitt a kényszer.

Elbírtam én, amit cipelni kellett,
mert nem volt hol letenni.
Hányan mondjuk ugyanígy mosolyogva:
ó, csupa semmi!

Mert a magány, az szégyellnivaló,
csilingelve riaszt, akár a pestis.
Hát rejtegetett púpját megszokja lassan
lélek is, test is.

Néha boldog az ember egyedül,
és néha kőkemény -
de belül fojtott gyöngédség az asszony
meg eszelős remény.

2008. január 26., szombat

Wass Albert
MIT CSINÁLJAK?

Mit csináljak a könnyeimmel,
ha mind egyre csak előtörnek,
mit csináljak a fellegekkel,
ha mindig jönnek, mindig jönnek,
mit csináljak szegény szívemmel,
ha minden fájdalomra vérzik,
mit csináljak a vad szelekkel,
mikor a tavaszomat kérdik,
s mit csináljak az emlékeddel, kedves,
ha feledésbe sohasem enyészik?

NEM MEGY

Hazugság volna, hogyha letagadnám,
hogy az élet sokszor nagyon is nehéz.
Van úgy: alig tud összekulcsolódni
még imára is a kéz.
Vihar van bennünk, -- vagy csak egyszerűn már
sok lett az élet, mint az este sok
a vaknak, hogyha visszagondol néha,
milyen is volt a hold s a csillagok?
Szent-Gály Kata
Fuchs Éva
EMELT FŐVEL
Amikor azt hiszed elfogyott,
S nincs már több erőd.
Amikor azt érzed,
Ez, tovább nem mehet,
Emelt fővel élni nem lehet.
Összetört a bánat,
Ezernyi gond közt, homályban élsz,
feladnád már, nincs tovább.
S mégis, valami itt tart.
Nem tudod miért, nem tudod kiért?
Legyűröd a gondot,
lassan-lassan talpra állsz.
Az életet nem te adtad magadnak,
hát nincs jogod, hogy feladjad.
Az ember megmarad a holnapnak,
akkor is, ha gyötri a bánat...
Barnaky Miklós
TÁVOLSÁG

Ha néha, éjjelente meg- megállsz,
s felnézel a csillagokra
onnan várva vígaszt és reményt,
gondolj arra, hogy talán ebben a percben
kint állok valahol én is az égbolt árnyékában,
s a csillagokat nézem. Ugyanazokat a csillagokat.

S ha egyszerre nézzük őket, lassan mintha
egymás mellett állnánk; kinyújtom karom,
s a végtelenségen át szorítalak magamhoz,
hogy tudjam: enyém vagy.

HAJNAL ANNA
AKIT SZERETSZ
Akit szeretsz sebezhetetlen?
akit szeretsz az halhatatlan?
akit magadnak választottál
azt megpróbálod szakadatlan.
Annak oroszlán szívet adjál,
hogy rettentésedet megállja.
kedvenced elcsuklott fejére
súlyos kezedet tedd vigyázva!
Mégse görbüljön haja szála.

Előttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szívembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
Váci Mihály
MIT ELRONTOTTAM
Már nem segít az utazás sem.
Mindenütt te jössz vélem szembe.
Jajonghatok körül a Földön:
- mindenütt te furódsz szívembe.
Belém ivódtál - édes sírás!
Eső ivódik így a földbe.
Ha mag fogan bennem: - te táplálsz.
S ha gondolat: - Te vagy a zöldje.
Ahogy sors íródik tenyérre,
- arcomra Te úgy rajzolódtál,:
járok fényeddel világítva
a Föld körül - ahogy a Hold jár.


Ady Endre
AKKOR SINCSEN VÉGE
Te vagy ma mámnak legjobb kedve
És olyan gazdag ez a ma,
Hogy, ha egy életet akarsz,
Ma nézz jól a szemembe.
Végig-nézhetsz a vágyak boltján,
Láthatsz ezer kirakatot,
Neked én vagyok egyedül
Gazdagon és mogorván.
Neked én vagyok neked-szántan
És hogyha nincsen örömöd
És hogyha nem érted a mát,
Mindegy: én meg nem bántam.
Az adhatás gyönyörüsége
És a ma öröme telít
És hogyha véget mondanál,
Hát-akkor sincsen vége.
HOZTAM VALAMIT A HEGYEKBŐL
(Prédikáció a szeretetről és Istenről)
(A prédikációt Mezei Mária színésznő tartotta 1946. június 10-én,
Budapesten, a pasaréti református templomban)
Megrendítően szép és felejthetetlen pillanat ez számomra. amikor most idelépek az Úrasztala elé. Színésznő vagyok, sok-sok szerep van mögöttem, s most mégis elszorult szívvel, akadó lélegzettel állok itt, mert először történik meg velem, hogy nem színházban, a mások élményeit és szavait közvetítem, ami tulajdonképpen a színésznő feladata, hanem az Isten házában, a saját élményeimet a saját szavaimmal próbálom átadni Önöknek. Bocsássák meg nekem ezt a merészséget és engedjék meg, hogy belekezdjek ebbe a csendes beszélgetésbe, amit úgy kívánok, mint soha semmit egész életemben.
Legelőször is kérni szeretnék Önöktől valamit. Én azt kérném ha lehet, vessenek le most magukról minden cinizmust és gőgöt s hallgassák meg az én szerény dadogásomat – szeretettel. Mert én most őszintén szeretnék beszélni, olyan őszintén, ahogy talán életemben nem beszéltem, olyan őszintén, mint ahogy a füvek és a fák, a hegyek és a madarak beszélnek, akik között közel két évig éltem. Ez a két esztendő volt, azt hiszem mindnyájunk életében a legnehezebb, a legsötétebb élményekkel telezsúfolt idő.
Mindnyájan hoztunk valamit magunkkal ebből a pokoli két esztendőből, valami végleges tapasztalást, ami irányítja azóta is az életünket. Én is hoztam. Én azt, hogy itt állok és élek s ezt olyan nagyon nagy ajándéknak érzem, amit nem fogadhatok el viszonzás nélkül, s amikor most Önökkel beszélgetni kívánok, amikor verset mondok vagy énekelek, amikor színházat játszom, vagy egy gyereket megsimogatok, úgy érzem, nem teszek egyebet, mint törlesztek - törlesztem az adósságom, amivel tartozom annak a Valakinek, aki az életemmel újból megajándékozott. S én úgy gondolom, s ezért ne haragudjanak rám, hogy mindnyájunknak valahogy így kellene felfogni az ez utáni életünket: ajándéknak, amiért hála jár és viszonzás. Meggyőződésem, hogy ez a végső értelme ennek a különben olyan nagyon értelmetlennek látszó háborúnak.


Igen, én hoztam valamit a hegyekből. Hazahoztam a hitemet, mint egy nagy, jó szagú meleg kenyeret, most szeretném, úgy, de úgy szeretném széjjelosztani. A hitemet, hogy érdemes élni, de érdemes meghalni is, mert csodálatos törvények igazítják mindnyájunk lépéseit s a halál nem pont az életünk mondatának végén, legfeljebb pontosvessző, ami után újabb mondat következik.
Elhoztam a meggyőződésemet, hogy van egy nagyon nagy törvény, ami így szól: semmi, ami történik veled, benned vagy körülötted, nem véletlen, hanem minden tetted és gondolatod megtermi a következményét s ezért, bármi jó vagy rossz ér az életben, annak előidézője te és csakis te vagy. S ha értetlenül állsz szemben valami történéssel, valami méltatlansággal, szenvedéssel vagy magával a halállal - légy meggyőződve róla, hogy feltétlenül megérdemelted, mert okozóját, a törvényellenes tettet te követted el még akkor is, ha most már nem emlékszel rá.
És elhoztam a legnagyobb törvényt, a törvények királyát, amiben minden benne van, ami mindent betölt és mindent éltet, ami mindennek a megoldása, célja és értelme - elhoztam a Szeretetet. Itt lakik bennem, benned, mindnyájunkban. A füvekben és a fákban, a virágok illatában és a kutyád szemében, a kavicsokban és a hegyekben, a csillagokban és a méhekben, a búzádra hulló esőben és a gyermekedre hulló könnyben, az igazi dalban, az igazi csókban, mindenben, ami van, amit látsz és amit csak sejtesz, mindenben a szeretet él - mert a szeretet az Isten.
Szinte látom most egyesek arcán a gúnyos és főlényes mosolyt. Szegény teremtés - gondolják -, milyen naiv és megszállott a hitével. Látom a másik megránduló vállát, amint lerázza magáról a képtelennek és számára szinte már nevetségesnek hangzó elavult szót: Isten. Látom a harmadik ökölbe szoruló kezét, haragosan ránduló száját, amint fenyegetően dünnyögi: Istent mernek emlegetni nekem, nekem, aki annyi szörnyű kínon és megaláztatáson mentem át? Hát hol van az az Isten, aki eltűrte ezt a pokoli sok szenvedést és halált? De látom azt a néhány kifényesedő szemet és kisimuló arcot is, akik a saját lelkük halkan éneklő hangját hallják visszhangozni, amikor elsóhajtom a szót: Isten. Látom mind a négyfajta embert: a Gőgösöket, a Bosszúállókat, a Kételkedőket és a Hivőket. Jól látom őket, mert vándorlásom alatt sokszor találkoztam mindegyikükkel. Akkor hallgattam, kérdeztem, figyeltem őket, most megpróbálok felelni nekik.
Mondd, te szegény, gőgös ember, miért rángatod a vállad? Mire vagy olyan gőgös, mondd? Az erődre talán? Hát nem láttad, hogy fosztja le az éhség csontjaidról a jól ápolt és agyontornáztatott izmokat? Nem láttad, hogy mállik szét imádott tested a gyűlölet által gyártott fegyverek egyetlen kis szilánkjától? Nem láttad, hogy dőltek össze palotáid, villáid, gyáraid, hidaid, nagyszerű erőid minden produktuma?
Mert a gyűlölet szórta a bombát, s a sok büszke emberi alkotás összeomlott, mint a kártyavár. Nem merült fel benned egy pillanatra sem a kétely, hogy talán, talán nem volt jó az alap, amire építettünk eddig? Mert nézz csak szét a romokon, pesti embertársam - nem furcsa az, nézd csak -, hogy a templomtornyok mind-mind milyen egyenesen állnak? Mint összetett, imádkozó kezek nyúlnak fel a romok közül az égre…
Mosolyogsz? Nem hiszel a jeleknek? Kár - nagy kár, mert a Jelek és Csodák vezethetnek már csak ki bennünket abból a sötét és félelmetes rengetegből, ahová az emberi értelem bevezetett s ottfelejtett minket.
Vagy a vagyonodra vagy gőgös, te szegény vállvonogató? Hát van még vagyonod ? Vagy ha már nincs, gondolod, hogy ha újra összespekulálod, összefeketézed, összeházasodod, összeirigykeded? Gondolod, hogy most majd meg fogod tudni tartani? Nem, és ezerszer is nem! Ez az egyik legnagyobb értelme ennek az egész elmúlt szörnyűségnek, hogy ráébredjünk végre: csak az marad meg az anyagi javakból, amiért becsületes és jó szándékú munkával, mi magunk megdolgoztunk. A többit elviszik, elszórják, felégetik, mind. Nem fontos kicsoda, milyen jogcímen és milyen jelszó védelme alatt. A jelszavak és emberi szándékok mögött az isteni szándék rejtezik és könyörtelenül csak annyit hagy meg mindenkinek, amennyi valóságosan jár neki és amennyire valóságosan szüksége van ahhoz, hogy az Úton tovább tudjon menni. És vigyázz, ember, minél kevesebb az úti csomagod, annál közelebb vagy a Célhoz, s aki mindenét és mindenkijét elvesztette, az nagyon figyeljen, áhítatosan figyeljen, mert ahhoz már nagyon közel van a Cél: ahhoz már nagyon közel hajolt az Isten.
Te Gőgös, még mindig hozzád szólok. Hozzád, aki nagyhatalmú, tekintélyű, magas rangú hivatalnok voltál. Te voltál az, aki felvetett fejjel büszkén vitted feketére festett bajuszodat s csak minden tizedik köszöntést fogadtad kegyes biccentéssel. Emlékszel-e rám? Mert én nagyon jól emlékszem rád. Ott ültél szemben velem a teherautón, ami vitt bennünket az ismeretlen felé - akkor úgy éreztük, a halál felé. Emlékszem alázatos tekintetedre, a szemed sarkán kibuggyanó könnyre, amivel elhagyott gyermekeidet sirattad. Gyűrött . arcodra, kopott bajuszodra, amiről úgy kopott le a festék, mint lényedről a hazugság. Ó, hogy megszerettelek akkor, te szegény-szegény Gőgös - ott, azon az úton kezdtél ember lenni végre. Én azon az úton, az ismeretlen felé vezető úton találkoztam az Istennel, s visszajöttem vele, általa és érte.
Téged otthagytalak egy ablakban, riadt szemekkel s alig pislogó reménnyel. De hiszem és remélem, hogy te is megtalálod az utad értelmét s akkor visszajössz közénk - őszen és őszintén igazi emberként.


S most hozzátok szólok, öklöt rázó szegény bosszúállók. Ti vagytok mindnyájunk közül a legsajnálatraméltóbbak, mert a tiétek a legnehezebb szerep. Most rátok gondolok, akiknek valóban volna miért bosszút állni. Rád, te sárga arcú, fáradt tekintetű Kapitány, akinek mindenkijét megölték egy jelszó nevében, s ki most azzal próbálod vigasztalni magad, hogy te kínzol másokat. Megértelek, de végtelenül sajnállak. Sajnáltalak már akkor is, mikor gúnyos mosollyal figyelted tántorgásomat a hajnali országúton, ahogy a többi szerencsétlen között, kínlódva cipeltem a batyumat s még nagyobb kínnal cipeltem magamban az értetlenséget, hogy miért, miért kell nekem, éppen nekem itt vánszorogni ? Mert akkor még nem értettem meg az igazi tartalmát annak az unalomig ismert bibliai mondatnak, hogy „az Isten útjai kifürkészhetetlenek”. Akkor lázadtam, vergődtem, kínlódtam s homályos szemekkel láttalak csak, Kapitány, de haragudni akkor sem tudtam rád, amikor - megtaszítottál. Szereped olyan nehéz lehet, s milyen boldogtalanná tehet téged. Látod, tőlem lassan vett el a jó Isten mindenkit, akiket szerettem, de amíg meg nem bocsátottam Neki és a világnak azt, hogy egyedül maradtam - addig mindig szomorú, sápadt és boldogtalan voltam -, hasonlítottam egy kicsit hozzád, Kapitány.
És te, szerencsétlen, hamis fogú, cseh nyelvű szabó, akivel soha még szót sem váltottam, mondd, ki öntötte beléd azt a mérhetetlen és fékezhetetlen gyűlöletet irántunk, magyarok iránt, hogy engem, akit nem is ismertél, meg akartál öletni csak azért, mert magyar v­agyok ? Lehet - mondd, lehet - hogy mi magunk, magyarok ? Félek, nagyon félek, hogy igen. Talán az apáink vagy az ükapáink voltak igaztalanok, értetlenek, szeretet nélkül valók őseiddel, s most termi meg a régi rossz mag nekünk, későbbi utódoknak a gyűlölet gyümölcsét. - Jaj, mennyi szeretet és mennyi türelem kellene, hogy kiengesztelhessük azt a sok-sok megsértett lelkű, elcsorbított mosolyú cseh és más nyelvű szabót! - Mennyit? Pontosan annyit, amennyi gyűlöletet adnak ők nekünk. Mert ez törvény: a sötétséget csak a világosság, a gyűlöletet csak a szeretet oszlathatja el.
S most nektek üzenek furcsa, hangoskodó, kicsi, úgynevezett „emberbarát” családok. Nektek, akik alig vesztettetek valamit. Megvagytok mindnyájan, megvan a házatok, a bútorotok, megvan a munkátok és a bundátok, de a hiányzó zöld sál miatt keservesen siránkoztok s a hiányzó zöld sál nevében kértek el, amit lehet a hozzátok, „emberbarátokhoz” menekülő vándortól. Ti, akiknek a gyermeke sápadtan és gúnyosan mosolyog - ti vigyázzatok! Mert az Isten szeretet, igen - de könyörtelen szeretet, aki előbb csak a zöld sálat veszi el tőled, de ha ez nem elég neked, elveszi a bundát, a bútort, a házat, letörli a gyermeked gúnyos mosolyát és semmilyent sem fest helyette, téged pedig addig őröl, amíg ki nem sajtolja belőled egy kis cseppjét a szeretetnek. De addig, addig nehéz lesz az út.
Ezért üzenem hát, hogy vigyázzatok ! Ne sirassátok a zöld sálat, hanem ha van még egy piros, adjátok oda annak akinek sem­milyen sincs. Talán - talán akkor előkerül egyszer még a zöld is.
S most te figyelj egy kicsit, te Kételkedő. Te, aki már nem érzed jól magad a világban. Te, aki nyugtalan vagy, ingerült, rosszkedvű, mert állandóan hiányzik neked valami. Te, aki kábulttá iszod, dohányzod, csókolod, dolgozod magad, csak hogy elhallgattasd a Hangot, ami kiabál benned a megnevezhetetlen, megfoghatatlan, elérhetetlen valami után, amit nem találsz meg se borban, se dohányban, se csókban, de - nem találsz meg a görcsös, lihegő munkában sem. Te, aki már sejted, hogy tulajdonképpen Istent keresed, de Tamás-lelked jelt kíván és csodát követel ahhoz, hogy hinni tudjon. Te - aki én is voltam valaha - figyelj ide! Tudod-e, mi a csoda?
A Csoda az, hogy élünk! Hiszem és vallom, hogy külön-külön mindannyiunknak, akik életben maradtunk, személy szerint fogta. az Isten a kezünket, hogy megmentsen bennünket - s ő tudja, hogy miért! Mert Ő volt az, aki idejében elvezetett engem Pestről, Ő volt az, aki betegséget adott nekem, hogy még ha akarnék se tudjak visszatérni. Ő volt az, aki felfogta körülöttem a sivító golyókat, mikor az emberi közömbösségtől kergetve egyedül és kétségbeesetten futottam az erdőn. Ő volt az, aki a kellő pillanatban eltörte a lábam, s ezzel két hónapi menedéket adott a csendőrös hazatoloncolás elől. Ő volt az, aki elaltatott egy éjszakán, amikor mindenki reszketve várta a halált hozó robbanást. És Ő volt az, igen Ö volt az, aki messze, künn Lengyelországban egy kicsi ház lépcsőjén várt rám ahová egy szál ruhában, minden reményt és minden segítő szeretetet messze magam mögött hagyva, hihetetlen és halált jelentő váddal terhelve, roskadó lábbal és összeroskadt hittel egy furcsa fényű havas délután beléptem. Ott állt a lépcsőn - idegen egyenruhában – rám nézett hosszan s csodálkozó hangon magyarul megszólalt: „Hogy kerül maga ide M. M. ?” Óh ne, most ne mondjátok azt, hogy „érdekes véletlen”. Ez nem „érdekes” és nem „véletlen”. Ez a Csoda volt. Mert nem csodálatos-e az, hogy azt a teherautót máshova küldték, s mégis „véletlenül” éppen ennél a kis háznál állt meg? Nem csodálatos-e, hogy éppen az a pesti zsidófiú állt ott a lépcsőn; aki ismert, s tudott minden úgynevezett „jót” rólam, jobban emlékezett minden emberséges kis cselekedetemre, mint én magam. Nem csodálatos-e elgondolni, hogy ha nem éppen ez a fiú áll ott, akkor távolban minden igazoló lehetőségtől, az olyan váddal szemben, mint amivel engem a gyűlölet megvádolt, bizony nagyon röviden szoktak intézkedni?
Nem, ez nem „érdekes véletlen”, ez igenis a térdre kényszerítéses, „égzengéses Csoda” volt, amire vártam, amiért kínlódtam egész életemben, ami feloldott minden kételyt és bizonytalanságot bennem. A Csoda, ami véglegesen és megmásíthatatlanul rávezetett az Útra, amin mennem kell. A Csoda, ami világít bennem és világít előttem, hogy soha-soha többé el ne tévedhessek. - Hogy mi volt az ára, nem fontos, ha százszor ennyi lett volna, mind kevés lett volna. És köszönök minden gonoszságot, minden ridegséget, minden megalázást, minden ésszel fel nem fogható rosszakaratot, mert minderre szükségem volt, hogy elkerülhessek a lengyelországi kis ház lépcsőjére s ott szemtől szembe állhassak a könyörülő Istennel.
És ez a csoda nemcsak velem történt meg. Megtörtént veled is, te Kételkedő, megtörtént mindnyájatokkal Gőgösek, Bosszúállók és Hivők, hiszen másként nem ülhetnétek itt! Nézz magadba Ember, és nézz vissza az elmúlt esztendőkre. Lehetetlen, hogy olyan érzéketlen, olyan elvakult, eltompult légy, hogy ne lásd meg a te személyes életmentő csodádat. Meg vagyok róla győződve, hogy nem egy, de tíz úgynevezett „véletlent” találsz, ami ha nincs - ma már te sem vagy.
Nézz magadba s azután nézz az égre és halkan, csendesen mondd ki a szót : Köszönöm. - S a pillanatban, mikor ezt kimondtad, megtelsz hittel, megtelsz örömmel, megtelsz hálával, megtelsz erővel, megtelsz szeretettel: betelsz az Istennel.
Ó igen, hiszem és vallom, hogy a végső értelme ennek az elmúlt időnek: megélni a nagy csodát - életben maradni, a csodán keresztül megtalálni Istent, aki maga a Szeretet, betelni Istennel, betelni szeretettel, a szeretet segítségével rálépni az Útra, a szeretet útjára s elvégezni a Feladatot, azaz leélni az életet a szeretet nevében. Igen, ki merem mondani: Isten országa soha olyan közel nem volt hozzánk, mint éppen most. Isten országa, ami bennünk van, s ami egyenlő az új ember, a szeretettel teljes ember megszületésével.
Most, igen most, amikor úgy érzed és úgy látod, hogy eltűnt a szeretet a földről, mert eltűnt mellőlünk a sok szeretetforrás és szeretetmankó, eltűnt az anyánk, az apánk, a gyermekünk, eltűnt a szerelmünk, eltűnt a barátunk s árván és önzően sírunk a szeretet után. Tudod-e, mi az értelme ennek a nagy árvaságnak?


Éhessé és szomjassá tett bennünket az Isten a szeretetre, azért vett el körülöttünk minden szeretetforrást, hogy szomjas kínunkban végre önmagunkban próbáljunk meg kutatni utána. S ekkor ébredünk rá a legnagyobb Titokra, hogy a Szeretet, mint mag a földben, bennünk alszik, de csak akkor ébred és csak akkor éltet, ha önzetlenül tovább adjuk másnak. Mert az önző, befelé irányuló szeretet - az önszeretet – nem csak kifelé pusztít, pusztít befelé is - elpusztít végül Téged is. De az önzetlen, kifelé irányuló szeretet - a felebaráti szeretet - épít és éltet másokat s magadat egyaránt. Ezt az országot elpusztították, az egyéni, osztályi, faji, nemzeti önszeretet nevében. Újjáépíteni a magunk és mindenki számára egészséges, boldog országgá újjáteremteni, az önzetlen, mindenkire kiterjedő felebaráti szeretet nevében lehet! Az Isten nevében lehet - mert az Isten: a Szeretet, s bennünk, magunkban a szeretet az az isteni mag, ami a mi létünk legbelsőbb lényege, s az emberi élet értelme nem lehet más, mint felfedezni ezt a magot, táplálni, öntözni -, hogy felnövekedve betöltse egész valónkat s ilyen módon beleolvadjunk az isteni szeretet egészébe, belesimuljunk a világ harmóniájába. S tudod-e, mi ez az állapot kedves embertársam? Ez az amit úgy hívunk: boldogság, teljesség, - ez az üdvösség.
Boldog akarsz lenni? Először is kezd el Te magadat újjáteremteni. Lépésről lépésre haladj befelé és tégláról téglára bontsd le magadban az önzés falát. Legelőszőr is tanuld meg a lemondást, - ha még ez a szörnyű háború-iskola meg nem tanított volna rá. Mert hogy iskola volt, azt ugye mindnyájan tudjuk.
Félelmetes szigorú iskolában ül az egész emberiség, ahol a fő tantárgy a szeretet; s ahol könyörtelenü1 le kell vizsgáznia mindenkinek, ha felsőbb osztályba akar lépni – ha boldogabb, teljesebb, emberhez méltóbb életet akar ezután élni.
Tehát: lemondani. De nem fogcsikorgatva, átkozódva, hanem jókedvűen mosolyogva, - önként lemondani. Először csak kevésről, később mindig többről, s mikor megtanulsz önként, jószántodból mindenről lemondani, akkor, de csakis akkor megkapsz újra mindent.
Mert a szeretet első törvénye így szól: a szeretetet adni kell, csak akkor kaphatjuk. S minél többet adsz belőle, annál több lesz neked, magadnak belőle. Mert az önzetlen szeretet kimeríthetetlen forrásból táplálkozik: a világot éltető, mozgató, fenntartó isteni szeretetből, s mikor adsz valamit - pénzt, ruhát, munkát, mosolyt vagy akárcsak egy simogatást -, akkor láthatatlan sugarak kapcsolnak össze ezzel a legfőbb forrással, s Te csak mint közvetítő, összekötő vezeték, felfogod és továbbadod az „életnek vizét”, ami soha el nem apad, amiről Krisztus beszélt, s ami a szeretet.
Hihetetlen, elképzelhetetlen erő az önzetlen szeretet. Csak megmozdul benned s máris megváltozik körülötted a levegő. Megváltozol elsősorban te magad. Letörli arcodról a keserű vonást, kisimítja szemed alól a ráncokat, belelop a szemedbe valami furcsa derűt, amitől fényleni kezd az arcod is - fényleni kezd az egész lényed is. Újraépíti egész testedet - valóságosan új embert épít belőled. Jó étvágyat ad és nyugodt álmot. Igazi békét ad és igazi örömet. Úgy nevetni és úgy nevettetni senki sem tud, mint akiben felébredt a szeretet. Mert az igazi színház is tulajdonképpen szeretetadás: vigasztalás és örömet okozás.
S tudod-e, hogy az élő szeretet megváltoztatja körülötted az embereket is. Mert az is a szeretet törvénye: akinek egyszer szeretetet adtál, az előbb vagy utóbb kénytelen azt továbbadni - de vigyázz -, nem neked adja vissza, hanem valaki másnak. Hiszen éppen az a szép, hogy egy kevés élő szeretet végtelen láncolatát indítja el a szeretet átadásának, és egyszer valahonnan, valakitől - amikor a legnagyobb szükséged van rá - megnövekedtett formában szépen visszakerül hozzád.
Ugye, ti fénylő szemű hivők, ti, akikben már megszületett a szeretet, ugye, ti tudjátok, hogy ez az igazság?
Óh, te kedves-édes Hermann Boriska, kicsi parasztasszony ágyszomszédom a kassai kórházban, akit hajnalban már felvert az aggodalom s beteg szívét meghajszolta a félelem, hogy mi van az ő három kis gyermekével otthon, s mi lesz a negyedikkel, akit beteg szíve alatt hordott, ugye, te tudod, Boriska, hogy milyen „jó üzletet” csináltam én veled, amikor neked adtam a piros kabátom? A piros kabátot, ami olyan vonzóan és csábítóan piros volt, hogy egész nap le nem tudtad a szemed venni róla. Dehogyis merted volna kérni. Csak vágyódva nézted, csodáltad és sírva fakadtál, mikor a kezedbe nyomtam.
De utánam jöttél, napok múlva megkerestél s édes kis kékkarikás arcocskádban, puha kis csókodban elhoztad nekem az én soha nem látott édesanyám csókját - s meleg, hívó szavadban, hogy jöjjek hozzád falura, feküdjek ott nálad - elhoztad az én régen elsüllyedt igazi otthonom melegét. Óh te kedves, hálás kicsi lélek, aki férjed helyett szántottál-vetettél, magad helyett főztél mostál, gyereket dajkáltál s beteg szívvel gyereket vártál, - engem is vállalni akartál, csakhogy megháláld a piros kabát örömét.
Boriska, szívem, üzenem neked; hogy a tartozásod ki van egyenlítve. Mert befogadott engem, mikor a legnagyobb szükségem volt rá - egy kicsi testvéred, a Kababik Rozika, akinek az arca éppen olyan kedves, mint a tied, a szeme éppen olyan tiszta; s akiben ugyanaz a szeretet él, ami benned, Boriska.
Ugye, te törött tekintetű, reszkető kezű, repedezett: körmű furcsa kicsi ember, aki a poprádi utcasarkon megfogtad a kezem s nem kérdeztél semmit, csak felsegítettél az idegen gépkocsira. - aki takargattál, enni adtál, pedig te is rongyos, te is éhes voltál, hiszen nagyon messziről, egy haláltáborból jöttél vissza – ugye tudod, hogy a te jóságodat valahol, valaki azóta már visszaadta a te anyádnak, a te nővérednek, a te gyermekednek.
És te, kedves Tatár, aki őrünk voltál, aki mindig nevettél, és mindig énekeltél. Raktad a tüzet egész éjjel; hogy mi, szegény f­oglyok, jaj, csak meg ne fázzunk - aki enni hoztál, és cserébe semmit se vártál -, talán te nem is tudod, hogy a szeretet énekelt benned. Te csak élsz és dalolsz, mint a madarak, s a madarak biztos ösztönével végzed feladatodat a világban.
És te, idegen lány az idegen városban, aki kézen fogtál, lefektettél, simogattál, az egyetlen megmaradt cipődben az én dolgaim után szaladgáltál - ugye tudod, hogy a sok megaláztatás és bujkálás alatt lopakodott beléd a szeretet, amit aztán rám pazaroltál.
Ó igen, adni kell, adni, mindent odaadni. Munkát, erőt, életet. Pénzt, ruhát és kenyeret. Könnyet, mosolyt, simogatást. Jó szándékot, jó akarást, imádságot, egészséget. Melegséget, élő hitet. Odaadni akárkinek, a legelső nincstelennek, a náladnál szegényebbnek. Szeretettel adni és érte semmit sem kívánni.
Így kell élni.
S ha valóságban így fogsz élni, akkor, de csakis akkor mindent, de mindent vissza fogsz kapni. Amiről álmodtál, valósággá válik. Amire vágyódtál - elébed hozzák. Akit elvesztettél - újra megtalálod. Mert megtalálhatod anyád simogatását egy idegen asszony kezében, elhozhatja neked eltűnt kedvesed csókját egy idegen csókja, s megvigasztalódhatsz egy idegen gyermek mosolyától is. De csak akkor, ha adtál valaha valakinek valamit olyan szeretettel, mintha valóságos anyád, valóságos fiad, valóságos kedvesed lenne.
Mert ne felejtsd el soha, hogy mindnyájan egyek vagyunk, mindnyá­jan testvérek vagyunk, és testvéreink a fák, a füvek, a k­utyák, a kövek, a hüllők, a bogarak, a csillagok s a madarak. Mindnyá­jan testvérek vagyunk - mert mindnyájan a Szeretet teremtményei v­agyunk. S tudjátok-e, hogy aki a szeretetben él, annak többet soha semmitől sem kell már félnie. Nem kell töprengenie, hogy jól csinál-e valamit vagy sem, mert nem ő cselekszik már, hanem a szeretet cselekszik őbenne. Annak a lábát puha kezek fogják s szépen igazítják, ne ide lépj, - nézd csak - inkább ide, így jobb. S ha elhomályosodik előtte az Út, kis jelek és csodák gyúlnak ki a sötétben s világítanak a léptei előtt.
Elmesélek most egy ilyen „kis csodát”, amit akkor kaptam, mikor egyszer nagyon elfáradtam. Olyan fáradt voltam. hogy úgy éreztem, mégis legjobb lenne lefeküdni az út mellett s hagyni, hogy az élet menjen szépen tovább - nélkülem.

Kórházban feküdtem akkor. Egy reggel valami furcsa kis nyugtalanságtól hajtva bújtam ki az ágyból s minden cél nélkül kisiettem a folyosóra. Mintha . . . igen, mintha hívott volna valaki. Egy kis szőke, rongyos, angyalszemű fiú sírt az egyik sarokban. Egyik kezecskéjét elvitte az akna és az anyja szidta, szidta, hogy milyen rossz fiú, neki ilyen nagy bajt okozott. Behívtam őket magamhoz. Az asszony szegény - favágó felesége. Férjét elvitték, még négy lánya van, s ez az egy fia most ilyen költséges bajba sodorta, hiszen nincsen pénz még vonatra se, hogy kötőzésre tudjanak bejárni.
Szerényen mondta – hát adtam neki. Sírni kezdett. Hihetetlen, mennyire elszoktak az emberek egy szemernyi jóságtól. Tiltakozott, s a végén erővel a kezembe nyomott egy kis csomag maradék vajat amit kopott kiskosarából kapart elő. Elmentek, s ahogy kibontom a piszkos hártyapapírt az egyik oldalán szépséges arany iniciáléval, égszínkék betűkkel ráírva ezt olvasom: ,,Az odafelvalókkal törődjetek, ne a földiekkel ” (Kol. 3,2)
Óh, hát elfáradhat-e az, félhet-e az valamitől, akinek – levelet írt az Úristen?
És most végezetül nagyon halkan szeretnék még valamit mondani. Meg kell tanulnunk újra imádkozni. Hihetetlen erő az ima. Még egy halk sóhajtás is felmérhetetlen erőket hív életre. Ne s­zégyelljük magunkat, sóhajtsunk fel: „Édes jó Istenem, segíts meg bennünket.”
És az Isten odahajol hozzád és segíteni fog rajtad - mint ahogy segített azon a kicsi fiún is, akit egy éjjel összeroncsolt hassal hoztak be a műtőbe, akiről lemondott az apja de lemondott az orvosa is s akinek a műtőasztalon súgtam a fülébe: „Meglásd megsegít az Isten.” S ő kékülő ajakkal, kétségbeesetten jajongó hívással kiáltotta: „Istenem, Istenem, Istenem!” És az Isten odahajolt a műtőasztal fölé, megfogta a sebész elcsüggedt kezét, vezette, megsimogatta az irtózatos sebet, rálehelte az Ő titokzatos melegét erre a szegény kihűlő kis testre. S a kicsi Tatárka György tíz nap múlva, jókedvűen szaladt a kertben, cseresznyét majszolt, s amikor megkérdeztem, hogy mit gondol, vajon ki segített rajta – lesütött szemekkel, a zavartól pirosan, halkan azt felelte: „Az Isten”.
Igen. Ő segített rajtad, kicsi Tatárka György, s Ő segít, csak Ő segíthet rajtunk is, mindnyájunkon. Ezen a fölsebzett országon, ezen az egész irtózatos világon. Hívjuk hát, hogy jöjjön, jöjjön ide hozzánk. Hajoljon ide hozzánk, simogassa le rólunk a közönyt, a gőgöt. Nyissa ki a szívünk rozsdás ajtaját, lépjen be és maradjon bennünk. Hogy építhessünk neki magunkból templomot, s a sok kicsi ember-templomból építhessünk egy új Országot, aminek az alapja a szeretet, s tartalma a szeretet, a koronája a szeretet legyen. Mert nincsen nagyobb hatalom, és nincsen nagyobb erő, mint a szeretet – mert a szeretet Isten. Jöjj hát Szeretet, hogy legyen a mi lelkünk a te templomod, s ha sírunk, ha nevetünk – ha imádkozunk vagy bukfencet hányunk, mindig a Te törvényedet szolgáljuk: melegséget árasszunk, örömet osztogassunk, szeretetet kínáljunk.

Én Édes Istenem, segíts hozzá minket!


(Forrás: Mezei Mária: Vallomástöredékek)

2008. január 24., csütörtök

Pedig betegséginket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá, és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől!
És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért,
békességünknek büntetése rajta van,
és az ő sebeivel gyógyulánk meg.
Ézs 53:4-5

2008. január 23., szerda

Reményik Sándor
AZT MONDJÁK...
Azt mondják, hogy fényt hintek szerteszét
-Én olyan sötétnek tudom magam.-
Azt mondják, köszöntésem: békesség.
-S be nyugtalan vagyok, be nyugtalan!-
Azt mondják, dalom ír és enyhülés,
És több mint szépség: jócselekedet.
-Bennem dúl a magamra-ismerés,
s meakulpázva verem a mellemet.-
Azt mondja, aki találkozik velem,
Hogy tőlem kapott ajándékot.-
S én tehetetlen, sajgó kínnal érzem,
Hogy mindenkinek adósa vagyok.-
Ó Barátaim, ha egy FÉNYSUGÁR
Lelketekig hullt, át lelkemen:
Nem az enyém az a fény, csak bennem jár,
Istennek köszönjétek, - ne nekem.
ÉNTŐLEM LETT E DOLOG...
Életed csalódásai tulajdonképpen az én szeretetem jelei. Üzenetem van számodra ma, gyermekem; ezt akarom elmondani neked, azért, hogy bearanyozza a viharfelhőket, amelyek életed fölött tornyosulnak, és hogy tompává tegye a tüskéket, amelyeken járnod kell. Üzenetem egyetlen rövid mondat csupán, de rejtsd el azt a szíved mélyére. Legyen nyugvópárnád fáradt fejedet lehajtanod. Az üzenet így szól:
"ÉNTŐLEM LETT E DOLOG."
Nem gondoltál még arra, hogy mindaz, ami veled történik, engem is érint? Ami téged bánt, az az én szemem fényét bántja? (Zak 2,8). Mivel drága és értékes vagy szememben, rendkívül módon ügyelek a neveltetésedre. Amikor kísértések vesznek körül, ellenségek támadnak rád, tudd meg: "Éntőlem lett e dolog." Én a körülmények Istene vagyok. Nem véletlenül vagy azon a helyen, amelyen állsz, hanem azért mert én választottam számodra azt a helyet.
NEM IMÁDKOZTÁL ALÁZATÉRT?
Látod, éppen azért helyeztelek arra a helyre, mert ott megtanulhatod ezt a leckét. A téged körülvevő emberek és dolgok által az én akaratom munkálkodik. Pénzügyi gondjaid vannak? Nem tudod, hogyan jössz ki a fizetésedből? "Éntőlem lett e dolog." Én vagyok az, akié a menny és a föld. Mert azt akarom, hogy mindent tőlem kérj és teljesen tőlem függj. Gazdagságom határtalan (Fil 4,19). Tedd ígéreteimet próbára, nehogy bárki is azt mondhassa rólad, hogy ebben a dologban nem bízol Istenben.
A NYOMORÚSÁG ÉJSZAKÁJA VESZ KÖRÜL?
"Éntőlem lett e dolog." Én, Jézus, tudom mit jelent ez. Hisz én vagyok a "fájdalmak férfia, betegség ismerője" (Ézs 53, 3.) Elvettem mellőled minden emberi támaszt, hogy hozzám fordulj, és örök vigasztalást vehess tőlem (2 Tesz 2, 16, 17).
CSALÓDTÁL BARÁTAIDBAN?
Talán olyan valakiben, aki előtt megnyitottad a szíved? "Éntőlem lett e dolog." Én engedtem meg, hogy csalódjál, hogy megtanuld: Én, Jézus, vagyok a te legjobb barátod. Megtartalak téged, és harcolok érted küzdelmeidben. Azután vágyom, hogy meghitt barátod lehessek.
HAZUGSÁGOT MONDOTT VALAKI RÓLAD?
Hadd tegye, te pedig jöjj annál közelebb hozzám, szárnyaim alá, távol minden szócsatától. Ha igazságtalanság ért, én vagyok az, aki: "Felhozza a te igazságodat, mint a világosságot, és a te jogodat, mint a delet" (Zsolt 37, 6).
TERVEID HALOMRA DŐLTEK?
Levert és kiábrándult vagy? "Éntőlem lett e dolog". Hiszen te készítetted a terveket, és azután kértél, hogy áldjam meg azokat. Pedig én vagyok az, aki tervet készítek számodra. "Erőd felett való dolog ez, nem végezheted azt egymagad" (2Móz 18, 18). Te csak szerszám vagy, s nem a cselekvő.
VÁGYVA VÁRTÁL, HOGY VALAMI NAGY DOLGOT CSELEKEDJ ÉRTEM? És most betegágyon szenvedsz! "Éntőlem lett e dolog". Nem tudtam másként magamra irányítani figyelmedet, annyira el voltál foglalva nagy buzgóságodban. Néhány legmélyebb tanításomat akarom így közölni veled. Engem csak az szolgálhat, aki megtanult türelmesen várni. Leghathatósabb munkatársaim gyakran éppen azok, akik nem végeznek aktív szolgálatot, de megtanulták, hogyan éljenek az imádság fegyverével.
HIRTELEN RÁD SZAKADT EGY FELELŐSSÉGTELJES, NEHÉZ FELADAT? Indulj csak bátran, és számíts Rám. Azért helyeztelek téged ebbe a felelősségteljes munkába, hogy megtapasztald: "Megáld téged az Úr, a te Istened mindenben, amit cselekszel" (5 Móz 15, 18).
Ma egy korsó szent olajat adok kezedbe. Használd bátran és szabadon, gyermekem, hogy életed ösvényén a hitnek, bizalomnak és vigasztalásnak ezzel az olajával megkenhess minden szót, amely sért, minden körülményt, amely próbára teszi türelmed és gyöngeséged minden megnyilvánulását. Gondolj arra, mindaz, ami téged zavar és bánt, alkalom Isten számára, hogy segítségedre legyen. A tövisek oly mértékben tűnnek el, amilyen mértékben felismersz engem minden dolgodban. "Vegyétek szívetekre mindezeket az igéket, amelyekkel én bizonyságot teszek ellenetek e mai napon..., mert ez a ti életetek (5 Móz 32, 46-47).
(Laura A. Barton Snow)

2008. január 21., hétfő

Brigitta... Nagy öröm nekem,
hogy testvérek lehetünk!
MONDOM NÉKTEK, HOGY ILY MÓDON
NAGYOBB ÖRÖM LESZ A MENNYBEN
EGY MEGTÉRŐ BŰNÖSÖN,
HOGYNEM KILENCVENKILENC IGAZ EMBEREN,
AKINEK NINCS SZÜKSÉGE MEGTÉRÉSRE.
Luk 15:7
Reményik Sándor
Egy lélek állt az Isten közelébe'
S az örök napsugárban reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
És keserűn kelt ajkán a "miért",
Mikor az Isten intett neki: "Készülj!
Valaki ott lenn meg akar születni,
Neked szőtték e színes porhüvelyt:
Pici kezeket, pici lábakat;
És most hiába, le kell szállanod,
Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
Hogy e testet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"
S szólt a lélek: "Én nem akarok menni!
Én boldog vagyok Veled, Istenem;
Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S elhagynom búsan és reménytelen
Az angyalokat, testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,
A meghasonlás örök köntösét,
A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
S láng, mely üveg alól is égig ér:
Mit vétettem, hogy bezársz engemet
Kehelybe, amely megrozsdásodik,
S ampolnába, mely romlandó cserép?!"
És szólt az Isten szigorún: "Elég!
A törvény ellen nincsen lázadás!
Ha milliók mentek panasztalan,
Talán te légy kivétel?
Mint a fiókát az atyamadár:
Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
S jobban becsülni meg az örök fészket!"
S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorún indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: "Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot."
S felelt az Úr:
"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."

2008. január 20., vasárnap

Hegymegi Rita
CSAK AZ ÁLOM
Ma sem csengettél be hozzám.
Nem léptél be olyan megismételhetetlenül,
szikrázó mosollyal ragyogva be az arcomat.
Az asztalon csak egy teríték lesz.
Az ágyon egy párna, egy takaró.
Ma is máshol alszol el,
hogy mással, képzelni sem merem...
... és nem merek nevet adni a hiányodnak,
mert valósággá színezik a szavak.
Nekem csak az álom
csonka pillanatai maradnak,
s hogy képzeletben csókoltalak.
De képzeletben csókoltalak!


József Attila
TUDOD, HOGY NINCS BOCSÁNAT
Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.
A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.
Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.
Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.
Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.
Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.
Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.
Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.
Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.

Reményik Sándor
A TESTVÉR
A Testvér: az a nő, aki szeret,
De vágya nincs és semmit sem akar.
Tenger-nyugalmú mosolya mögött
Nemes, vagy nemtelen célt nem takar.
Nincs elfogultság benne, s nincs zavar.
Nincs macska-szeszély, s nincs tigris-fölény,
Olyan, mint a jó lelkiismeret
Az öntudat virágos küszöbén.
Tartózkodása nem titkos ígéret,
nem szűzi hó, mely olvadásra vár,
De kőbe metszett rendületlen lényeg.
Látod, ez az a nő, aki testvéred.
Ez az a nő, akiben megszűnik
A nemek örök, nagy szerelmes harca,
Mely hódítás és leigáztatás,
Ha százszor pásztor-idill is az arca.
Bilincs nehezül és rabszíj fonódik
A szeretőkre a vágy vak tűzében.
De szabadság van a testvériségben.
A Testvér az a nő, aki szeret,
De sohasem lesz gyermekeid anyja.
Csak álmaidnak, lélek-gyöngyeidnek
Töretlen-tömör aranyfoglalatja.
Ki távol tőled - melletted áll mindig,
S a szépség ködös ormai felé
Ha megállottál - újra útnak indít.
Mint halkbeszédű alpesi kalauz,
Komolyan kormányozza léptedet,
S ha végső dalba fogsz: tündér-echó:
Megszázszorozza hattyú éneked.

Ady Endre
VÁGYNI HOGY SZERETNÉK
Hiszen jó volt magamban,
Magamért és magammal élni,
De ezt a boldogságot
Olyan jó volna fölcserélni.
Valami furcsa kékkel,
Egy ősi s csak holnap jött mával,
Valami kidacolt, nagy,
Kínra-hajló romantikával.
Óh, vágyni hogy szeretnék,
De nem vággyal, aki csak percnyi,
De vággyal, amellyel
Örökig ki lehet telelni.

NEM A MAGUNK IGAZ TETTEIBEN

HANEM A TE NAGY IRGALMADBAN BÍZVA

VISSZÜK ELÉD KÖNYÖRGÉSEINKET.

(Dán 9,18)

Weöres Sándor
VONJ SUGARADBA

Vonj sugaradba Istenem!
mint madár a fészkére, szállnék hozzád,
de látod, a rét örömei közt
elpattant a szárnyam csontja.
Végy kosaradba Istenem!
mint hal a horogra, sietnék hozzád,
de látod, a gyürüző mélynek
rám-tekeredett ezernyi hínárja.
Lelkemet mért áztatod
maró-lúgban évek óta,
ha sose végzel a mosással?
Kondérodban a tüzes lé
minek fortyog körülöttem,
ha sohase puhulok meg?
Mit akarsz szőni belőlem,
ha mindig szétmállok, mint a szecska;
Gonoszaid megtérnek, de hozzám
sose jön el a te országod.
Szívemet kétféle húzás tépi,
egyre lyukasabb, egyre zavartabb -
ládd-e, sokszor már azt se tudom,
melyik a te horgod zsinegje
s melyik a mélység inda-köteléke.
Vonj hevesebben! ön-erőmből
nem jutok én soha hozzád.
Nemcsak az asszonyok szoktak elvetélni és nemcsak magzatot.Valószínű, hogy majd’ minden ember elvetél néhányszor. Kiszakad belőle egy szerelem, egy gondolat, egy terv, egy elhivatottság - sűrű és nehéz vérzés kíséretében. De nem minden vetélés merő veszteség. Aki egyszer viselős volt, az már örökre tud valamit.”

2008. január 18., péntek


HA HAJNAL LENNÉK...

Ha hajnal lennék,
beköszönnék ablakodon,
halvány fénysugarammal
játszanék arcodon
...mert szeretlek.

Ha hajnal lennék,
hideg lehelletemmel ébresztenélek,
betakarnálak
harmatgyöngyökkel
…mert enyém vagy.

Ha hajnal lennék,
veled ébrednék,
átölelnélek
és nem engednélek
…mert elveszíthetlek.

Ha hajnal lennék,
letörölném könnyeid
búcsúzóul,
hogy átadjam helyem
az ébredésnek.
Szabó Ila
TALÁN
talán egyszer majd
te is megérted
hogy a szeretet fáj
árvasága
csontodig éget
s örvény mélye elől
nincsen menedéked

akkor majd
gondolj rám
"És vigyázz, ember, minél kevesebb az úti csomagod,
annál közelebb vagy a Célhoz, s aki mindenét
és mindenkijét elvesztette, az nagyon figyeljen,
áhítatosan figyeljen, mert ahhoz már nagyon közel van a Cél:
ahhoz már nagyon közel hajolt az Isten."
(Mezei Mária)

Rab Zsuzsa
DÚDOLÓ

Felhővé foszlott az erdő,
söprik nyers szelek.
Heggyé tornyosult a felhő.
Hol keresselek?

Korhadt tönkön üldögélek,
nyírkos fák alatt.
Nem tudom már, merre térjek,
honnan várjalak.

Virrasztom a fák tövében
szunnyadó telet.
Éneklek a vaksötétben
lámpásul neked.

2008. január 16., szerda

AZ ÉN MIATYÁNKOM
dr.Papp Lajos szívsebész verse


Mikor a szíved már csordultig tele,
Mikor nem csönget rád, soha senki se,
Mikor sötét felhő borul életedre,
Mikor kiket szeretsz, nem jutsz az eszükbe.
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, reményteljesen,
S fohászkodj: MIATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN!

Mikor a magányod ijesztőn rád szakad,
Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,
Mikor körülvesz a durva szók özöne,
Átkozódik a "rossz", - erre van Istene!
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne roppanj bele!
Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:
Uram! SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!

Mikor mindenfelől forrong a "nagyvilág",
Mikor elnyomásban szenved az igazság,
Mikor szabadul a Pokol a Földre,
Népek homlokára Káin bélyege van sütve,
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne törjél bele!
Nézz fel a magasba, - hol örök fény ragyog,
S kérd: Uram! JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!

Mikor beléd sajdul a rideg valóság,
Mikor életednek nem látod a hasznát,
Mikor magad kínlódsz, láztól gyötörve ,
Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne!
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne keseredj bele!
Nézz fel a magasba, - hajtsd meg homlokod,
S mondd: Uram! LEGYEN MEG A TE AKARATOD!

Mikor a "kisember" fillérekben számol,
Mikor a drágaság az idegekben táncol,
Mikor a "gazdag" milliót költ: hogy "éljen",
S millió szegény a "nincstől" hal éhen,
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne roskadj bele!
Nézz fel a magasba, - tedd össze két kezed,
S kérd: Uram! ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!

Mikor életedbe lassan belefáradsz,
Mikor hited gyöngül, - sőt - ellene támadsz,
Mikor: hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,
Minden lázad benned, hogy - tagadd meg "ŐT",
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne egyezz bele!
Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet!
Uram! Segíts! S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!

Mikor hittél abban, hogy téged megbecsülnek,
Munkád elismerik, lakást is szereznek,
Mikor verítékig hajszoltad magad,
Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak...!
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne ess kétségbe!
Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:
Uram! MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!

Mikor a "nagyhatalmak" a BÉKÉT TÁRGYALJÁK,
MIKOR A BÉKE SEHOL! csak egymást gyilkolják,
Mikor népeket a vesztükbe hajtják,
S kérded: miért tűröd ezt ISTENEM MI ATYÁNK?!
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj!
Lelkünket kikérte a "rossz", támad, s tombol!
URAM! MENTS MEG A KÍSÉRTÉSTŐL!
MENTS MEG A GONOSZTÓL!
ÁMEN