2008. március 29., szombat
Ime, hát megleltem hazámat,
E föld befogad, mint a persely,
Sem a vasgyűrű, melybe vésve
Egyedül voltam én sokáig.
Így éltem s voltam én hiába,
Mióta éltem, forgószélben
Szép a tavasz és szép a nyár is,
LESELKEDŐ MAGÁNY
És egyszer, tudom, te is elmégy
Tárva felejted az ajtót.
Egy elfelejtett képedet
2008. március 28., péntek
Kanyarog ösvényem. Mindhiába, hiszen az utak: összeérnek…
Otthonról jöttem és hazafelé tartok, csak nem tudom a helyet.
Nem az a lényeg, hogy keresem, hanem, hogy van, aki vezet…
Van itt egy út, lelkem rajta, lábam meg rúgja a kavicsokat,
Hullámzik az égbolt, figyelem a csillagfényű ladikokat,
Angyalok utaznak bennük, vigyáznak rám, s a szemükbe nézek.
Titkokat súgnak, de csak megyek tovább – nyelvükön nem értek.
Vagyok, aki vagyok, és Vagyok, csak néha fejjel a falnak,
Mert elhiszem azt, mit a vérből a vágyaim szavalnak…
Percekben és órákban élek, mikor a végtelen is az enyém,
És csak megyek, remélve, hogy valahol majd te futsz elém…
Csak megyek, talán ott melletted, s lehetek a fű, lehetek a fa,
Lehetek egy fuvallat, egy eldobott kő, tegnap, holnap, vagy a ma,
Árnyékod vagy a fény, és itt: e sorok között álmodom tovább,
Hogy a véletlen törvényszerűen fogja kézen az ember sorsát…
Csak megyek, s az úton - emlékek hajolnak ki egy ház ablakán,
Tűzvirág nyílik, bíborfényt rajzol az ég szunnyadó paplanján,
Onnan olvasom: Megpróbállak még, meg, legalább százszor,
De ha velem vagy, számíthatsz rám… Elkísérlek… Jó utat, vándor!

Mint meredek hegyről zúduló folyam
Szétzúzza érzésem, mint kemény követ
Sodródó kavicsként utánad rohan
Zavaros felszínén holt-fények ülnek
Fel nem tett kérdések válaszra várnak
Végtelen csobogás alá merülnek
Süppedő nyomokba homokot terít
Hullámzó tajték, ha magához ölel
Szemedből vágyam új álmokat merít
Zöldeskék színébe beleolvadok
2008. március 27., csütörtök
MINTHA VIHAR JÖNNE
Ma jó volna kicsit messze menni,
- nem örökre, elég egy kiskabát -,
csak pár üres órát zsebre tenni,
s úgy futni járatlan utakon át.
Ma közel a távol, megérintem,
s lábamhoz ülnek sosem járt helyek,
egyikük máris fogja a kezem,
lehet, hogy pár napra vele megyek.
Ma olyan, mintha nagy vihar jönne,
vajúdó ég alatt rohan a szél.
Kitárt karokkal állok elébe,
vigyen el messze - ha hazakísér.
2008. március 26., szerda
NEHÉZ HOMÁLYBA...
Nehéz homályba kúszik a jövő,
Legyen az erdő akármily setét,
ÚTRAVALÓ
mikor búcsúzva bontja szárnyait,
visz magával a földről valamit.
virágot, melyet ő virágoztatott.
Nem vihetek én mást, csak verseket.
a többinél tisztábban dalolót.
zenét hallok majd, felséges zenét.
azt a zenét rég hallja odafent.
azt a keveset rendre hullatom.
Süket sor... nem merem... ezt sem merem.
könnyű kezem miatt szégyenkezem.
az, melyben elfogtam egy sugarad.
hogyan szerettem drága földedet.
ne ítéld meg nagyon szigorúan.

2008. március 25., kedd
Íme - most másodízben élem át
Akkor Apám állt a hátam megett,
Így volt bizonnyal. Ámde ködbe hullt
Két "testvér" fogja most a karomat -
Vigyázva védik lépteimet ők -
Imbolygok át a kórházi szobán,
De érzem, ahol magyar csak lakik,
Nem, nem egyedül, szíveken is túl
Uram, ha egyszer nagyon jó leszek,
Nem kell lobogva égő gyötrelem,
Nem kell megejtő, színes hangulat,
Nem kell a kar, mely kígyóként ölel,
Vigyázz reám, ha forró pillanat
Ne legyen tűz és füst az életem,
Uram, azért egyszer, ha jó leszek,
2008. március 22., szombat
2008. március 21., péntek

A SZÁRNYALÓ SZERELEM
"...Hogyan ismerjük fel a lélektársunkat? -ismételte a kérdést. - Amikor az enyémmel először találkoztam, nem tudtam , hogy ő az...minél jobban megismertem, annál jobban csodáltam; annál többször gondoltam, milyen fantasztikus ember! - És ez a lényeg! Olyan szerelmest kell magunknak keresnünk, akivel a kapcsolatunk az idő múlásával nemhogy fakulna, de egyre jobb lesz; aki iránt a csodálatunk és a bizalmunk csak erősödik a megpróbáltatások során. - Csak mellette jöttem rá, milyen mély meghittség és mennyi öröm létezik számomra. Régebben azt hittem, csak nekem van ilyen dolgokra szükségem, csak én igénylem a lélektársamtól, hogy ilyen legyen. Most már azt gondolom, hogy ez mindenki számára fontos, csak éppen, ha nem találják a megfelelő partnert, elkeseredésükben kevesebbel is megelégszenek. Hiszen mi bátorítson bennünket arra, hogy meghittséget és örömet keressünk, amikor egy langyos kapcsolat és viszonylagos elégedettség a legtöbb amit elérhetünk? - A szívünk mélyén persze tudjuk, hogy a langyos előbb-utóbb kihűl; csekélyke elégedettségünkből valami megnevezhetetlen szomorúság sarjad, és rágódni kezdünk: Ez életem nagy szerelme, ez minden, ezért élek?! A lelkünk mélyén tudjuk, hogy többre vagyunk hivatva, és őutána vágyódunk, az után az egyetlen után, akivel sohasem hozott össze minket a sors. - Nap mint nap azt látjuk, hogy az emberpár egyike szárnyalni akar, de a másik lehúzza a földre. Míg az egyik haladna, s kettőt lépne előre, a másik miatt hármat lépnek vissza. Ezért azt gondolom, jobb egyedül megtanulni, mi a boldogság; inkább a barátaimhoz, meg a macskámhoz ragaszkodom, és a soha el nem érhető lélektárs után vágyakozom, mintsem megalkudjak az unalommal. - Az a lélektársunk, akinél a zár, amelybe a mi kulcsaink illeszkednek; az ő kulcsai pedig a mi zárainkat nyitják. Ha eléggé biztonságban érezzük magunkat ahhoz, hogy megnyíljunk, igazi énünk előbújhat, és valóban teljesen önmagunk lehetünk. Azt szeretheti bennünk a másik akik vagyunk, nem pedig akinek látszani szeretnénk. A lélektárs a legjobb tulajdonságainkat hívja elő. Mellette nem számít, bármi történik is körülöttünk, mi ketten biztonságban vagyunk saját kis mennyországunkban. Az a lélektársunk, aki osztozik legtitkosabb törekvéseinkben; akivel egy irányba haladunk. Ha két léggömbként együtt emelkedhetünk a magasba, akkor feltehetően rátaláltunk az igazira. A lélektársunk mellett az életünk életre kel."
A LÁTHATATLAN LOBOGÓ
Konok hűséggel hordozom
az úttalan bozótokon.
Seb a vállam és seb a markom,
de fogom, viszem és megtartom.
S fogcsikorgatva hirdetem:
nem ért véget a küzdelem!
Mert valami még megmaradt.
Görcs zsibbasztja a markomat,
de markomban még itt a Szó:
a láthatatlan lobogó!
Ereklyém. Kincsem. Fegyverem.
Magosra tartom s lengetem!
És védem, foggal és körömmel!
Vad dühvel és őrült örömmel!
És mentem, mindeneken által,
íntépő, végső akarással!
Dúlt otthonom rég összedőlt.
Kifordult alólam a föld.
Társaimat ár elsodorta.
Mögöttem ég a poklok pokla.
Előttem vad sziklák merednek.
De nekivágok a meredeknek!
Mert élek még! Ha törten is,
ha vérben is, ha görcsben is.
még ha utolsó is vagyok
kit az özönvíz meghagyott,
de harcom végigharcolom
s a lobogót megmarkolom!
Megmarkolom és nem hagyom,
ha le is szakad a két karom,
ha két lábam térdig kopik:
de feljutok a csúcsokig!
S utolsó jussomat, a Szót,
ezt a szent, tépett lobogót
kitűzöm fent az ormokon
s a csillagoknak meglobogtatom!
Azt álmodtam, hogy álmodom,
Álmod álmomra ráhajolt,
ha csillagok fénye
ha Nap gömbje felfelé
ha a szél vadul tépi
ha világok készülnek
fogadj el
2008. március 19., szerda
ERŐFESZÍTÉSEKET „A HAZA MEGMENTÉSÉRE”
(1848. július 11.)
(Minden egykorú forrás páratlannak mondja a bibliai utalással befejezett Kossuth-beszéd fogadtatását. S hogy a képviselők jól tolmácsolták a nemzet többségének elszántságát, azt híven tükrözte az egy éven át tanúsított ellenállás a „poklok kapuin” át rázúduló minden veszedelemmel szemben.)
„Azt hiszem, hogy midőn egy nemzet minden oldalról fenyegettetik, de ez sejti, érzi a bizalmat, hogy meg tudja, meg akarja, meg fogja magát menteni: akkor a haza megmentésének kérdését soha semmi kérdéstől nem kell felfüggeszteni. (Zajos tetszés és éljenzés.) Ha ma mi vagyunk e nemzet ministerei, holnap mások lehetnek, ez mindegy; a nemzet ezzel a ministeriummal, vagy másikkal, kell hogy megmentse a hazát; de hogy akár ez a ministerium, akár a másik megmenthesse, a nemzetnek erőt kell teremtenie. Azért minden belmagyarázatok kikerülése végett egyenesen, ünnepélyesen kérem, midőn azt mondom, hogy adja meg a képviselőház a 200,000 főnyi katonát s az erre szükséges pénzerőnek előteremtését. (Nyáry Pál felemelkedik helyéről, példáját az egész képviselőház követi, e szó »megadja!« harsog az egész teremben. – Szűnni nem akaró lelkesedés.) Uraim! mit mondani akartam, az, hogy ne vegyék e kérést a ministerium részéről ollyannak, mintha maga iránt bizalmat kívánna szavaztatni; – nem! a hazának megmentését akarta megszavaztatni; – meg akartam kérni önöket, uraim, hogy ha van valahol a hazában egy sajgó kebel, melly orvoslásra, ha van egy kívánság, melly kielégítésre vár: szenvedjen még egy kissé e sajgó kebel, s várjon még egy kissé e kívánság, – ne függesszük fel ezektől azt, hogy megmentsük a hazát. (Zajosan kitörő helyeslés.) Ezt akartam kérni, de önök felállottak; S ÉN LEBORULOK E NEMZET NAGYSÁGA ELŐTT, s csak azt mondom: annyi energiát a kivitelben, mint a mennyi hazafiúságot tapasztaltam a megajánlásban, s Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni! (Szűnni nem akaró lelkesedés, helyeslés és éljenzés.)”
A NÉP KÉSZ MEGVÉDENI A HAZÁT
(1848. október 1.)
(Kossuth távollétében is hatni kívánt a képviselőház helytállására. Ezt szolgálta ez a levele, amelyben alföldi honvédtoborzó útjának páratlan eredményeiről, a nép tettrekészségéről számolt be.)
„Kérem elnök urat, adja a képviselőháznak tudtára, hogy én, miután Pest vármegyében magamnak azon meggyőződést szereztem, hogy a nép, bár lelkesedésétől sokat vártam, olly készséggel s olly tömegben kél fel hazánk ellenségeit semmivé tenni, mely legmerészebb várakozásomat is felülhaladja.”
„Kötelességemnek tartottam ennyit a Nemzet képviselőinek mély tisztelettel tudtul adni azon biztos reményben, hogy ez ujabb ösztönül szolgáland a képviselőház hazafiui határozottságának, mi szerint szegény elárult hazánk jogaiból semmi ármánynak, semmi árulásnak, semmi fenyegetésnek egy hajszálnyit se engedjen.
A magyar népet rendszeresen elszenderitették hosszu éveken át. S mert aludt, azt gondolták, hogy ereje kihalt. De ő csak aludt s a veszély által álmából felrázva ollyan, mint a pihent oroszlán, melly most is meg fogja mutatni, hogy a magyar senkit sem bánt, de őtet sem bánthatja senki büntetlenül.”
2008. március 18., kedd
Réges régen, amikor még édesanyám kislány volt az ő nagymamája mondta el e történetet, amelyet én most elmesélek, mert ma már ez csak mesének tűnik. A falu végén vályogból épült, nádfedeles házikóban élt egy szegény házaspár. A férj beteges volt, hol dolgozott, hol nem. Sokszor a betevő falatjukat alig tudta megkeresni Felesége mosni, takarítani járt, miközben sorra születtek gyermekeik egyik kicsi, másik pici így az édesanya egyre ritkábban tudott munkát vállalni, hisz annyi munka akadt a sok gyermek után hogy azt alig győzte. Lassan múltak az évek egyre nagyobb szegénységben nevelgették gyermekeiket. Az évek múlása sok gyászt hozott a falu széli kis házban lakó családra. Egy járványos betegség sírba vitte két kis gyermeküket. Az édesapa egyre betegebb lett a fájdalom elgyengítette és ő is meghalt. Telt múlt az idő az özvegyen maradt édesanya éjt nappallá téve dolgozott hogy megkereshesse mindennapi betevő falatjuk árát és gyermekeit tisztességgel felnevelhesse. A csonka kis család nagy szeretetben élt édesanyjuk rajongásig szerette őket, mindent megtett gyermekeiért. Boldog volt szegény asszony, mikor gyermekeit maga körül látta, ilyenkor minden fájdalmát, fáradtságát elfelejtett. Hálásak is voltak a gyermekek édesanyjuk iránt, kivéve a legnagyobbik leányt, aki igen sok bánatot okozott édesanyjának. Szófogadatlan, lusta leány volt. édesanyja hasztalan kérte a jóra, nem fogott rajta a szép szó. Ahogy nőt egyre engedetlenebb lett, mikor felnőtt, akkor az úgynevezett jó barátok között még gonoszabb lett. Nem akart dolgozni, mindig csak henyélt. Egy szomorú napon a lány barátaitól hazahazatérve, azzal állt édesanyja elé, hogy neki sürgősen pénz kell. Szegény édesanyja, aki nem sokkal azelőtt ért haza fáradságos munkájából, s bizony csak annyit keresett, amennyivel egy darab kenyeret tudott venni a gyermekeknek. elcsukló hangon csak annyit mondott:- Honnan adjak édes gyermekem neked pénzt, hiszen alig tudtam egy darab kenyeret venni, okosabban tennéd, ha munka után néznél s nem henyélnél egész nap - A lány tovább követelőzött, s mert édesanyja nem tudta teljesíteni kérését, kezet emelt rá, de, mikor édesanyja könnyes két szemébe nézett, megtorpant és kirohant a házból. Az évek teltek - múltak a szegény asszony feje felett. Az áldott édesanya sok keserves munkával, sok átsírt álmatlan éjszaka árán, becsülettel felnevelte a gyermekeit, mindannyian becsületes munkás emberek lettek. De a szegény asszony öröme azonban nem volt teljes, mindennap hazavárta az eltévelyedett leányát, s mert nem jött napról napra többet szomorkodott miatta. Lassan-lassan a nehéz élet felőrölte a szegény asszony egészségét és egyik nap aztán ágyhoz verte a betegség, erőtlen volt, keze reszketett s beszélni is alig bírt már. Gyermekei könnyes szemekkel ültek körülötte betegágyán. Lázas ajkai még akkor is ezt suttogták: - Nézzetek csak ki, gyermekeim, hogy nem jön-e az én lányom az úton? Várta, szünet nélkül, megtévedt gyermekét, azzal az erős hittel,mellyel csak egy édesanya képese. És nemhiába várta, Isten meghallgatta a haldokló édesanya imáját. mert eljött az édesanya halálos ágyához a hálátlan leány, meggyötörve az élet csapásaitól, megöregedve, fájó szívvel, bűnbánóan borult édesanyja dolgos két kezére, s sírástól fuldokló hangon könyörgött bocsánatért. A haldokló édesanya magához ölelte a megtért leányát de már nem hallotta, mert lelke már fent járt a fehér felhők felett halkan szálló angyalok vitték oda, ahová azok juthatnak csak be, kik bűntelen fehér lélekkel halnak meg. És mikor eltemették az édesanyát, ágyában a párnája alatt egy csomagot találtak. Tele volt pénzzel, amit hosszú éveken át keserves, nehéz munkával keresett és szájától megvonva a falatokat, gyűjtötte össze. Mellette egy papírdarabkára ez volt írva: - Ha meghalok, ezt a pénz adjátok át eltévelyedet, leányomnak mind, mert neki gyűjtöttem szegénynek. A leány megrendülve vette tudomásul édesanyja üzenetét, s e pénzből - semmit el nem véve- állíttatta a fehér márványtömböt édesanyja sírjára, ezzel a felirattal: "Itt nyugszik a Szeretet." Az anyai szeretet nem kell kiérdemelni, nem kell küzdeni érte, minden gyermek számára megadatott.
2008. március 17., hétfő
(Wass Albert)
ÁBEL AMERIKÁBAN (részlet)
- Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne - ismételtem el magamnak. És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával, és a szemem megtelik a hajnal harmatával.
Lassan felálltam, és azt mondtam:
- Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon! Igaza van: nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.
Elindultam lefelé a hegyen, és boldog nyugalommal néztem, hogy miképpen búcsúzik a földtől a nap. Már nem bántott semmi, és nem tépett a szerelem sem, hanem azt gondoltam magamban, hogy amiképpen most búcsúzik a földtől a nap, úgy fogok búcsúzni Amerikától én is.
Ahogy leértem a városba, mindjárt autót fogadtam, és Toldihoz robogtam azon. Éppen egy lepedős amerikai újságot olvasott, amikor a szobájába léptem. Egyenesen odamentem hozzá, megöleltem, és azt mondtam neki:
- Köszönöm minden jóságát.
- Mit akarsz?
- Megyek haza - feleltem mosolyogva.
- Hova haza?
- Erdélybe, a Hargitára.
* * * ...másnap délelőtt megérkeztem a madéfalvi nevezetes állomásra. Itt szekeret fogadtam, és megkértem az embert, hogy ne futtassa erősen a lovakat, nehogy meg találjanak izzadni, s azután meghűljenek a szeles tavaszi időben. A szekeres hajlott is szavamra, minek folytán hűhó és zörgetés nélkül érkeztünk meg Csíkcsicsóba. Már az ülésből észrevettem, hogy apám ott van az udvaron, és a favágónál mesterkedik valamit. Minden sietés nélkül leszálltam, bémentem a kapun, és elindultam feléje.
- Kell-e egy amerikai? - szólaltam meg, amikor már csak néhány lépésnyire voltam tőle.
Apám egyszeriben felállt és megfordult. Nem tudott hamarjában szólni, hanem sebesen pillogtatott, nehogy megcsalja öreg szeme. S amíg azt tette, azalatt én már odaértem hozzá, és megcsókoltam az arcát.
- Egyszerre milyen csókos lettél! - mondta a régi hangján, s a kezében a kicsi fejszével leült a favágó csutakra. * * * Még apám is azt mondta, hogy jó vásárt csináltam, mert ha az Isten megsegít és valami szerencsétlenségtől megőriz, akkor tíz esztendő múlva már akkora birtokom lesz a Hargitán, amiből meg tudok élni. Egy hét múlva fel is csomagoltunk mindent és egy nagy lajtorjás szekérrel elindultunk a Hargitára. Amikor megláttam a kicsi házat, amelyben olyan emlékezetes őszt és telet töltöttem volt, örömkönny jött a szemembe. De az igazi és a legnagyobb öröm akkor ért engem, amikor kinyitottam az ajtót, és megláttam, hogy egy kutya fekszik ott.
- Bolha! - kiáltottam fel.
A kutya felemelte a fejét, és úgy nézett reám azzal az egy szemével, mintha egyenesen a halálból ébredt volna fel. Hamar letérdepeltem melléje, és simogatni kezdtem. Csak a csontja és a bőre volt meg, és a hangjából annyi, hogy sírni tudott örömiben. Nagy vigyázattal felvettem az ölembe, és futni kezdtem véle apám elé.
- Né, mit találtam! - kiáltottam egyre.
Aztán letettem a földre, s hát áll a lábán. Megindultam, s hát jönni is tud utánam. Akkor egy kicsit futottam, mire ő is jobban igyekezett. Addig s addig csaltam, amíg egy domb tetejére értünk. Ott felállott két lábra, és a derekamba kapaszkodott, mintha meg akart volna ölelni. S akkor egyszerre elöntött engem valami nagy szeretet, amiben nemcsak Bolha volt benne, hanem minden és mindenki, aki csak él a világon, s még az ég és a föld is. Lassan magamhoz öleltem Bolhát, s úgy szorosan magamhoz ölelve, hengeredni kezdtem lefelé a dombon. Amikor lent a völgyben felálltam, és kinyújtózva ránéztem a nagy hegyekre, úgy éreztem, hogy most immár örökké élni fogok.
NÉLKÜLED
Nélküled, mint az olló egy fele
2008. március 16., vasárnap
Fiatal véreim, határokon innen és túl, idegen föld elhagyatottságában, az otthoni kényszerűségek sivárságában, rabságban, elnyomatásban, ahol csak vagytok: hozzátok szólok. Súlyos idők nyomása nehezedik lelkemre s mondanivalómat hosszú esztendők gondja s tudása érlelte. Ti vagytok a nemzet jövendője. Veletek él vagy pusztul a magyar. Amit ehhez az egyszerű történelmi tényhez hozzáfűzni kívánok, azt fogadjátok szeretettel, mint ahogy szeretettel csordul a szivemből. Életrevalók vagytok. Életrevalóbbak, mint mi voltunk a ti korotokban. Okosabbak is vagytok, óvatosabbak és mérsékletesebbek. Megértőbbek egymással és idegenajkú embertársaitokkal szemben. Az élet tanított meg erre. Látókörötök szélesebbre tágult a történelem viharverése folytán. Minden lehetőségtek megvan ahhoz, hogy egy okosabb, emberiebb és talán szebb világot építsetek föl magatok köré, mint amilyen a mienk volt. Adja az Úristen, hogy így legyen. Mindaz azonban azon múlik, hogy megtudjátok-e őrizni és hajlandók vagytok-e vállalni azt a magyar lelki és szellemi örökséget, amit mi vért izzadva átmentettünk valahogy a különböző "izmusok" özönvizén a ti számotokra, hogy ne legyetek lelki koldusok egy özönvíz-utáni új világban. Ez az örökség a tietek egyedül és senki másé nem lehet ezen a földön. Ha ti eldobjátok magatoktól, örökre elvész. És nem csak önmagatokat fosztjátok meg valamitől, ami pótolhatatlan, de nélküle szegényebb lesz az emberiség is. Nekünk magyaroknak az Úristen különösen gazdag és színes nemzeti örökséget adott. Az egész világon egyedül ez a mienk. Senki nem veheti el tőlünk, mint ahogy mi sem vehetjük át senkitől azt, ami nem illet meg minket. Hiába beszélünk angolul, franciául, spanyolul, németül, attól még nem leszünk sem angolok, sem franciák, sem spanyolok, sem németek. Az ő örökségük nem a mienk s ha majmolni próbálnánk őket, könyökkel betörni közéjük, mindössze a magunk egyéniségét, a magunk örökségét veszíthetjük el, az övéket soha sem vehetjük át. Gyökértelen idegenek leszünk az emberi világban s lelkileg elpusztulunk benne, mint a gyökerét vesztett fa. Véreim, fiatal magyarok, jól-rosszul, de valahogy átmentettük számotokra azt a nemzeti örökséget, ami Isten rendelése folytán a tietek. Átmentettük azt földrengésen, világégésen, nemzetpusztító, lélekgyilkoló nemzetköziség mesterséges tanainak szennyes özönvizén keresztül. Ha egyebet nem tudtunk értetek tenni, de ezt megtettük s becsülettel őrködünk fölötte, ameddig élünk. De a többi már a ti dolgotok és a ti felelősségetek. Egyet ne feledjetek el: amig magyarok vagytok s az ősi kultur-örökség erkölcsi alapján álltok, addig Isten által kijelölt helyetek és szerepetek van a világban. De ha eldobjátok magatoktól ezt az örökséget, ha magyarságotokból kivetkőztök, akkor senkik se lesztek, csupán egy halom szemét, amit ide-oda sodor a szél, míg végül is elmerültök a semmiben. Én bízom bennetek. Áldjon meg mindannyiatokat az egy igaz Isten, kőszikla-örökségünk magyar Istene!
Irdatlan nagy úton elvesztettek engem,
Hideg földre estem, nyitott szemmel, ébren,
Mikor földre estem, bár meghaltam volna,
Távolodni léptét így hallgatom, élve,
Nagyon nehéz voltam? terhes úti járom,
Vagy nagyon is könnyű? nem érezte súlyom,
Ha visszafordulna, még visszatalálna,
De messze van az már, nem keres az engem.
2008. március 14., péntek

Mindent vastagon
Talán e fehér
Csak mosolygok:

II.
Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű,
a minden embert megsimogatót
ág mozdulat,az élet s halál titkát kutató,
bölcsen nemes, szép, görög hangulat.
A hűssel bíztató, közös és tiszta tó,
a szabadság, mely minden tengerekben
sikongva úszik, ujjong és mulat!
Kezem gyümölcsötminden fáról szedett.
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.
S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember! -,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!
A nagy gyümölcsös fájáról szakadt
almából minden nép fia ehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Dalolhat bárki édes szavakat
és búghat lágyan, mint a lehelet
s bízvást nyugodhatik, hol várja pad,
s ha kedve támad, bárhová mehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél,
szívszakadásig így kell énekelnem
Babylon vizeinél:
oooooEpévé változzék a víz, mit lenyelek,
oooooha téged elfelejtelek!
oooooNyelvemen izzó vasszeget
oooooüssenek át,
ooooomikor nem téged emleget!
oooooHúnyjon ki két szemem világa,
ooooomikor nem rád tekint,
ooooonépem, te szent, te kárhozott, te drága!
2008. március 11., kedd
OTTHON
PSALMUS HUNGARICUS
2008. március 10., hétfő
TENGER AZ ÉLET (részlet)

2008. március 8., szombat

2008. március 6., csütörtök
Az ateista filozófia-professzor arról beszél a tanítványainak, mi a problémája a tudománynak Istennel, a Mindenhatóval. Megkéri az egyik új diákját, hogy álljon fel és a következő párbeszéd alakul ki:
Prof: Hiszel Istenben?
Diák: Teljes mértékben, uram.
Prof: Jó-e Isten?
Diák: Természetesen.
Prof: Mindenható-e Isten?
Diák: Igen.
Prof: A bátyám rákban halt meg, annak ellenére, hogy imádkozott Istenhez, hogy gyógyítsa meg. Legtöbbünk törekedne arra, hogy segítsen másokon, akik betegek. De Isten nem tette ezt meg. Hogyan lehetne akkor jó Isten? Hmm?
Diák: (a diák hallgat)
Prof: Erre nem tudsz választ adni, ugye? Kezdjük elölről, fiatalember. Jó-e Isten?
Diák: Igen.
Prof: Jó-e Sátán?
Diák: Nem.
Prof: Honnan származik Sátán?
Diák: Istentől?
Prof: Így van. Mondd meg nekem, fiam, van-e bűn ebben a világban?
Diák: Igen.
Prof: A bűn mindenhol jelen van, nemde?
Diák: Igen.
Prof: És Isten teremtett mindent. Így van?
Diák: Igen.
Prof: Tehát ki teremtette a bűnt?
Diák: (a diák nem válaszol)
Prof: Vannak-e betegségek? Erkölcstelenség? Gyűlölet? Csúfság? Mindezen szörnyű dolgok léteznek ebben a világban, ugye?
Diák: Igen, uram.
Prof: Tehát, ki teremtette mindezeket?
Diák: (a diák nem felel)
Prof: A tudomány állítása szerint 5 érzékünk van, melyekkel felfogjuk és megfigyeljük a dolgokat magunk körül. Mondd meg nekem, fiam! Láttad-e már valaha Istent?
Diák: Nem, uram.
Prof: Mondd meg nekünk, hallottad-e már valaha a te Istenedet?
Diák: Nem, uram.
Prof: Érezted-e már valaha a te Istenedet, megízlelted-e a te Istenedet, vagy érezted-e már a te Istened illatát? Különben is, volt-e már valamilyen kézzelfogható tapasztalatod Istenről?
Diák: Nem, uram, attól tartok nem.
Prof: És mégis hiszel benne?
Diák: Igen.
Prof: A tapasztalati, igazolható, bemutatható bizonyítékok alapján a tudomány kijelenti, hogy a te ISTENED nem létezik. Na erre mit mondasz, fiam?
Diák: Semmit. Nekem csak a hitem van.
Prof: Igen. A hit. Pontosan ezzel van problémája a tudománynak.
Diák: Professzor, létezik-e a hő?
Prof: Igen.
Diák: És létezik-e a hideg?
Prof: Igen.
Diák: Nem, uram. Nem létezik.
(Az események ezen fordulatára az előadóterem elcsendesedik.)
Diák: Uram, lehet sok hőnk, még több hőnk, túlhevíthetünk valamit, vagy még annál is jobban felhevíthetjük, lehet fehér hőnk, kevés hőnk, vagy semennyi hőnk. De nem lesz semmink, amit hidegnek hívnak. 458 fokkal tudunk nulla alá menni, ami a hő nélküli állapotot jelenti, de annál lejjebb nem mehetünk. A hideg nem létezik. A hideg szót a hő nélküli állapot jellemzésére használjuk. A hideget nem tudjuk lemérni. A hő: energia. A hideg nem az ellentéte a hőnek, uram, hanem a hiánya.(Az előadóteremben ekkor már egy gombostű leejtését is meg lehetne hallani.)
Diák: És mi van a sötétséggel, Professzor? Létezik-e a sötétség?
Prof: Igen. Hogyan beszélhetnénk az éjszakáról, ha nem lenne sötétség?
Diák: Ismét téved, uram. A sötétség valaminek a hiányát jelzi. Lehet kis fényünk, normális fényünk, nagy erejű fényünk, villanó fényünk, de ha sokáig nincs fény, akkor nincs semmi, s azt hívjuk sötétségnek, így van? De a valóságban a sötétség nem létezik. Ha létezne, még sötétebbé tudnánk tenni a sötétséget, nemde?
Prof: Tehát, mire akarsz rámutatni mindezzel, fiatalember?
Diák: Uram, azt akarom ezzel mondani, hogy a filozófiai eszmefuttatása hibás.
Prof: Hibás? Meg tudod magyarázni, miért?
Diák: Uram, ön a kettősségek talaján mozog. Azzal érvel, hogy van az élet, utána pedig a halál, van egy jó Isten és egy rossz Isten. Az Istenről alkotott felfogást végesnek tekinti, mérhető dolognak. Uram, a tudomány még egy gondolatot sem tud megmagyarázni. Elektromosságot és mágnesességet használ, de sohasem látta egyiket sem, arról nem is szólva, hogy bármelyiket megértette volna. Ha a halált az élet ellentéteként vizsgáljuk, akkor tudatlanok vagyunk arról a tényről, hogy a halál nem létezhet különálló dologként. A halál nem az élet ellentéte: csak annak hiánya.
Diák: Most mondja meg nekem, professzor: azt tanítja a diákjainak, hogy majmoktól származnak?
Prof: Ha a természetes evolúciós folyamatra célzol, akkor természetesen igen.
Diák: Látta-e már valaha az evolúciót a saját szemével, uram? (A professzor mosolyogva megrázza a fejét, kezdi látni, mi lesz a vita kimenetele.)
Diák: Mivel eddig még senki sem látta az evolúciós-folyamatot végbemenni, sőt azt sem tudja bizonyítani, hogy ez egy folyamatos történés, azt jelentené mindez, hogy ön a saját véleményét tanítja, professzor? Akkor ön nem is tudós, hanem prédikátor?
(Nagy zajongás támad az osztályban.)
Diák: Van-e valaki az osztályban, aki látta már valaha a professzor agyát?
(Az osztály nevetésben tör ki).
Diák: Van-e itt valaki, aki hallotta már a Professzor agyát, érezte, megérintette azt, vagy érezte az illatát?.... Úgy tunik, senki nem tette. Tehát, a tapasztalati, állandó, kimutatható bizonyítékok megalapozott szabályai szerint a tudomány kimondja, hogy önnek nincs agya, uram. Ne vegye tiszteletlenségnek, uram, de hogyan adhatnunk így bármilyen hitelt az előadásainak? (A teremben síri csend. A professzor a diákot nézi, arca kifürkészhetetlen.)
Prof: Azt hiszem, hit alapján kell elfogadnod, fiam.
Diák: Erről van szó, uram! Ember és Isten között a HIT a kapcsolat. És ez mindennek a mozgatója és éltetője.
A diák..... Albert Einstein volt.
"A tudomány, vallás nélkül sánta, a vallás tudomány nélkül vak."
Várnai Zseni
CSODÁK CSODÁJA
Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés... tavasz!
(Ismeretlen szerző írása)
2008. március 2., vasárnap
Akkor nem értettem meg az üzenetet. Megrekedtem a szavak súlyánál. Pedig tenyeremben tartottam az egészet. Mint egy érmet. A rossz oldalával a kéz felé. Belém mart, égetett, az emlékezetembe vésett üzenet. Fájt. Kinek ne fájna a szeretet hiánya. Pedig ott felül volt a másik, a bátorító, jó üzenet. De behunytam a szemem, és eldobtam magamtól mindent. Meg se néztem, mi van az érem másik oldalán. Ma már csak találgatni tudom. Megérteni?! Ott nyugszik az érem a ködös, szürke völgy vad vizében. Tán csodára vár. Arra a mederre, mely elviszi majd a Csendes-óceánba.
Janus arcú élet. Meddig fogom még eldobni magamtól sorsom érmeit? Meddig fogom gondolataimmal saját magam üldözni? Úgy érzem, kell, kell a hegycsúcs fényárba úszó csendje. Az erô, hogy lehajtott fejem ismét felemeljem. A bátorság, hogy elinduljak az úton, felfele. A Golgota bátorsága. Mert oda fel csak a szabadon vállalt keresztút vezet. Kell, hogy a szív újból dalolni kezdjen, mert bennem a kereszt hallgat, mindaddig, míg meg nem érinti a szív sugara. Meg kell értenem a fájdalom üzenetét. Várok. Talán valamivel türelmesebben, mint máskor. A szív csiszolni tudja mindazt, mi megérinti. A szenvedést is. Mikor már elkészült e munkával, mikor gyémántként csillog minden, értelmet kap minden egyes üzenet. A vadvizek lecsendesednek. A kereszt elküldte üzenetét, csendben, szavak nélkül. A ködös, szürke völgy vad vizét elárasztja a fény. Láthatóvá válik az üzenet. Ott lenn, a mederben, az érem másik oldalán.

Folyton átlengsz gondolataimon,