Emberré lett, hogy emberré lehess...

„Hosszú évek tapasztalatai és megfigyelései alapján úgy látom, hogy aki megtalálja az üdvösséget Jézus vérében, annak a továbbiakban két lehetősége van: Járhat magasabbrendű és járhat alacsonyabbrendű életben. Hiszem, hogy a Szent Lélek újra meg újra elébe tárja a magasabbrendű életutat, sőt buzdítja is, hogy azon járjon; hogy válassza a legkeskenyebb utat, a legmagasabb hegyi
ösvényt; hogy törekedjék a szentség magasságainak és mélységeinek megjárására, mígnem teljesen átformálódik Isten képére. De ha nem ezt választja, akkor menthetetlenül alacsonyabbrendű keresztyén életet fog élni, bár még ezt is jó útnak nevezhetjük, amelyen bizonyos mértékig Istent szolgálja, és az élete végén irgalmat talál a szövetség vérében.”

John Wesley

"Amikor kimondom ezt a szót, hogy "Erdély", ebben benne van minden: a szívem, a lelkem, az agysejtjeim molekulái, mindaz, ami voltam, vagyok és leszek, tulipános bölcsőmtől a kopjafáig. Véremben van. Minden írásommal, minden beszédemmel, mindig és mindenütt Erdélyért harcoltam. Azért az Erdélyért, melyről tudom, hogy már nem lehet az enyém soha, de még lehet azoké, akik ott maradtak, szenvedtek és hűséggel kitartottak minden gyötrés, megpróbáltatás ellenére is. Minden maradék erőmmel, igyekezetemmel azért küzdök még ma is, hogy Erdély újra az legyen, ami volt: három szabad nép hazája, az Isten és ember előtti egyenlőség, a tisztesség és az emberszeretet földje.''

Wass Albert

Gondold el, hogy amikor Isten azt mondja neked, hogy a hitnek harcát harcold, akkor olyan harcra hív, akkor olyan életfeltételeket ad, ahol otthon van nálad a lehetetlen és a képtelen.

„Azért élünk, hogy megmutassuk Istent másoknak, hogy kinyilvánítsuk az Ő dicsőségét. Vászonként szolgálunk az ecsetvonásaihoz, papírként a tollához, termőföldként a magvaihoz, pillantásnyi mozaikok vagyunk arcképéből... Ő teszi különlegessé a megszokottat, azzal, hogy a konyhai mosogatót szentéllyé, a büfét gyülekezeti házzá, és a 8-tól 4-ig tartó munkanapot lelki kalanddá teszi... Amikor erősségeiddel Teremtődet dicsőíted... ez hirtelen megédesíti a napodat." (Max Lucado)

"Mert miképpen a fáról, azonképpen az emberről sem tudsz semmit, ha életét szétszakítod folyamatában, ha változásaira darabolod. A fa nem mag, nem vessző, hajlékony törzs, majd végül kiszáradt rönk. Nem kell részekre bontani ahhoz, hogy megismerd. A fa az az erő, amely lassan magába öleli az eget. ... Isten a világra hoz, nagyra növeszt, aztán sorjában vágyakkal, megbánásokkal, örömökkel és szenvedésekkel, haragokkal és megbocsátásokkal ajándékoz meg, s végül magához szólít. De te eközben nem vagy sem az a bizonyos iskolás gyerek, sem az a hitvestárs, sem az az aggastyán. Hanem az vagy, aki beteljesedik. És ha fel tudod ismerni, hogy az olajfa törzséhez jól odanőtt szélrázta ág vagy, akkor az örökkévalóságot fogod ízlelni változásaidban. És körülötted minden örökkévalóvá lesz. Minden, a daloló forrás, amely enyhíteni tudta atyáid szomját, a szemek csillogása, amikor szerelmesed majd rád mosolyog, az éjszakák üdesége. Az idő nem homokóra, amelynek homokja lepereg, hanem arató ember, aki kévét köt."
Antoine de Saint-Exupéry: Citadella (részlet)

Hol töltöd az örökkévalóságot?

Huszonévesen, még a huszadik század negyvenes évei közepén, beteget látogattam egy Budapesti kórházban. A korház folyosóján, szemembe tűnt egy falitábla, azon egy kérdő mondat: „Hol töltöd az örökkévalóságot?” Nos, ez a kérdő mondat, szíven ütött engem és mélyen elgondolkoztatott. Évek múltán, majdnem el is felejtettem. Aztán múltak évtizedek, és most, kilencvenedik évemhez közeledve, ismét eszembe jutott ez a rövid kérdő mondat. És mivel ennek a kérdő mondatnak, óriási a jelentősége, ezért aggódó szeretet kezdte szorongatni szívemet, a ma élő emberiségért! Bár ez a kérdő mondat, nincs benne a Bibliában, mégis óriási fontosságú üzenetet hordoz. És ez, végig vonul az egész Biblián! Hiszen Isten az embert, örök életre teremtette. Nem pusztán néhány évtizedre, melyet eltölt, ebben a porból formált testi sátorban. A bűn: melyet az első emberpár, Édenben megismert, már sokkal előbb létezett. Midőn a mennyben, a leghatalmasabb angyalfejedelem, Lucifer, nem elégedett meg Istentől rábízott legnagyobb uralmi helyzetével, hanem gőgjében, nagyravágyásában, székét, Isten királyi széke mellé akarta helyezni. Ez a kevélysége viszont, Isten haragját váltotta ki vele szemben, ezért ez az angyalfejedelem, a „Fény fia” levettetett kiváltságos helyzetéből, és az arkangyal; sátánná változott át. A hozzá pártolt angyalok pedig démonokká váltak. Örökre el kellett hagyniuk azt az előkelő szolgálati helyet, melyet Isten ajándékozott nekik. Nos, ez az egykori, Isten elleni lázadás, ez a kárhozatos bűn, idézte elő a sötétséget, mely addig, ismeretlen volt a fény országában, a mennyben. A Bibliában, a teremtés történetben, az első napon olvasunk először a sötétségről. „Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől, és lőn reggel és este, első nap”. Itt szükséges megemlíteni azt is, hogy a világ teremtésekor kezdődött az idő is. Ugyanis, az örökkévalóságban nincs idő. Isten az örökkévaló Úr, időtlenségben lakozik. A Sátán bukása miatt, már az ember teremtése előtt, létezett a sötétség. A világosság: Isten dicsőségére és igazságára utal, a sötétség pedig a bűnre és annak következményére, a kárhozatra. Ez a kettő, soha sem keveredhet egymással. Élesen elkülönül egymástól. Az első emberpár, melyet Isten a saját hasonlatosságára és képmására formált, ártatlanul és bűntelenül került ki Isten keze alól. Ádám és Éva, boldogan élhetett Isten közelében, láthatta Őt és beszélhetett vele. Isten tudatta velük, hogy a kert közepén van az élet fája. Közölte velük, hogy a kert minden fájáról ehetnek gyümölcsöt, csak egyetlen fáról nem ehetnek, mely a jó és gonosz tudásnak a fája, mely szintén a kertben volt. Ugyanis annak a gyümölcse, a halálukat okozhatná! Isten az embert, édenben, a kert művelésével és őrzésével bízta meg. De az ember, rossz őrzőnek bizonyult. Mert a láthatatlan ellenség, a Sátán, belopódzott a kertbe és kígyó képében, rátekeredett a jó és gonosz tudás fájára. És amikor Éva arra járt a kertben, a kígyó, emberi hangon megszólította Évát, aki bizonyára megrezzent erre az ismeretlen hangra, hiszen eddig csak Isten hangját ismerte. A Sátán kételyt támasztott Éva szívében Alkotójával szemben. Hazug rábeszélésével, rávette Évát, hogy bátran téphet gyümölcsöt a tiltott fáról! Nem fog meghalni. Hanem olyan lesz ő is, mint Isten; jónak és gonosznak ismerője. Éva tehát tépett a fáról gyümölcsöt és férjével együtt, elfogyasztotta azt. Ám abban a pillanatban, óriási változás ment végbe, mindkettőjük életében! Megismerték azt, amit addig nem ismertek, a mezítelenséget, a szégyent és a félelmet. Eddigi nagy örömük, boldogságuk, békességük, egyszerre, szégyenbe és félelembe csapott át. Attól kezdve, többé már nem láthatták Alkotójuk arcát, csak a hangját hallhatták, és félelmükben, szégyenükben, a kert fái mögé rejtőztek Isten elől, mivel szégyellték mezítelenségüket. Ők még nem tudhatták, hogy Isten elől, lehetetlenség elrejtőzni, hiszen Ő, felöltözötten is, mezítelenül lát minket. És midőn Isten megszólította Ádámot: „Hol vagy?” Ádám remegve a félelemtől, így válaszolt Isten kereső szavára: „féltem, és mivel mezítelen vagyok, elrejtőztem”. Istennek azonban magasztos célja volt az emberrel, ezért nem hagyta őt magára. Hanem utána ment, hogy kiszabadítsa őt, abból a kárhozatos mélységből, melybe, engedetlensége miatt jutott. Milyen csodálatos, Isten szánó és mentő szeretete, a bukott emberrel kapcsolatban.

Isten, még a világ teremtése előtt, gondoskodott, a bukott ember bűnből való megváltásáról, kiváltásáról, Egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban! Aki önként vállalta a mérhetetlen nagy áldozatot, még drága vére és élete feláldozása árán is! Hogy a bukott embert, megváltsa, kiváltsa, a Sátán rabságából, aki az első embert, becsapta és félrevezette, hogy örökre elszakítsa őt, Teremtőjétől, és magával ragadja őt a kárhozatba, mely a Sátánnak és az ő angyalainak készíttetett. Az ember, Isten elleni lázadása és engedetlensége, mérhetetlen szenvedést és kínt zúdított az egész emberiségre! Midőn az ember, Isten oldaláról, a Sátán oldalára pártolt át. Pedig Isten, már az emberiség bölcsőjénél, világossá tette, hogy a teremtésben a nappalok, Isten dicsőségét és igazságát hirdetik, az éjszakák pedig, a bűn következményére, a halálra és a kárhozatara utalnak. Ez a két jelenség, láthatóan van jelen, ebben a múlandó világban, és ismerős, minden ember előtt. Sajnos, a legtöbb ember, nem is törődik nagy jelentőségükkel. Megszokottá váltak számára a nappalok és az éjszakák, mivel mindegyik, csak néhány óráig látható, és váltogatja egymást. Ám az idő múlásával, a napok évekké, az évek évtizedekké nőnek. És így, minden ember előbb, utóbb, eljut ahhoz a földi végponthoz, melyen a halál végleg lezárja, az ember rövid földi életét. Ám az örökkévalóságra teremtett ember számára, a halál még nem végállomás! Mint ahogyan azt, a legtöbb ember gondolja vagy hiszi. Mert az ember lelke hallhatatlan, akár elhiszi ezt, akár nem. Az ember minden erőlködése, vagy akarata ellenére sem állhat meg végérvényesen, a halál sötét kapujánál. Nem jelentheti ki büszkén, önkényesen, nem megyek tovább, itt maradok. A teste: - mely csak szürke ruhája, hallhatatlan lelkének - az valóban itt marad, és porrá válik, amiből vétetett. És akkor, halála pillanatában válik mérhetetlenül fontossá számára, a rövid kérdő mondat: „Hol töltöd az örökkévalóságot?” De nem csak fontossá, hanem a legtöbb esetben, végzetessé is! Isten minden embernek adott időt és lehetőséget arra, hogy hallhatatlan lelke, felkészülhessen az örökkévaló életre! Mert az ember életének van kezdete, de nem lesz vége! A földön megszokott nappalok és éjszakák, csak ebben a látható világban vannak együtt, és érvényesülnek. De a halál utáni örökkévalóságban, örökre ketté vállnak, és mérhetetlen messze kerülnek egymástól. Mindkettő örökkévaló lesz; a fény és dicsőség országa is, és a sötétség, a kárhozat országa is. Azonban mindkét ország bejárata, ebben a látható világban található. Mindkettő létezik, mégha az, szemmel nem is látható. Függetlenül attól, hogy valaki tagadja azt, vagy nem hisz benne. Ha az Úr Jézus Krisztus nem támadott volna fel a halálból, akkor a Sátán követői, rabszolgái, vígan élhették volna tékozló bűnös életüket, hiszen akkor nem lett volna felelősségre vonás, és a halállal, véget ért volna minden. A temetők sokasága pedig, a hitetlen és rövidlátó embereket igazolta volna. Ámde, Húsvét hajnalán megtörtént az, amire, sem a Sátán, sem a hitetlen emberek nem számítottak!

Ugyanis, Jézus Krisztus, kereszthalálával, örökre legyőzte a Sátánt és a halált! Feltámadt a halálból és élve lépett ki a sötét sziklasírból! Feltámadása pedig lehetővé tette, és előkészítette minden halott ember feltámadását a halálból! Azonban egyetlen ember sem rendelkezhet úgy a saját lelkével, hogy büszkén kijelentse, ő bizony nem fog feltámadni, mert a halállal, véget ér az élet. Ám ha elérkezik majd a feltámadás nagy napja, fel fog támadni az is, aki akar, és az is, aki nem akar. Ott az engedetlen ember nem akarása, számba sem jöhet!

Íme, ezért válik végtelenül fontossá, minden ember számára, a rövid kérdő mondat: „Hol töltöd az örökkévalóságot?” Mert valahol minden ember el fogja tölteni azt, vagy az örök dicsőségben, vagy az örök kárhozatban! Nincs középút. A Biblia, mint Istennek hozzánk szóló levele, bőven ad felvilágosítást nekünk e két jövőbeni ország felől. De a legtöbb ember, nem is gondol arra, hogy van hallhatatlan lelke is, és ezért, földi élete, nem ér véget a halálával. Milyen csodálatos! A munkásnapok és az ünnepnapok is prédikálnak nekünk! Ugyanis, rövid földi életünk, egy szürke munkáshéthez hasonlít. Ezért lelkünk is, egy ilyen szürke porból szőtt munkásruhát visel magán. Ebben él, dolgozik, halála percéig.

Halálunk pillanatában pedig, lelkünk kilép ebből az elnyűtt szürke testruhából, hogy a földi munkáshét után, a feltámadás nagy napján, magára ölthesse az Istentől ajándékba kapott, örökké tartó ünnepi új ruhát, melyet majd sohasem kell levetnie. Már említettem, hogy rövid földi életünket Isten, az örök életre való felkészülés céljára ajándékozta nekünk. Itt a látható földi világban élnek egymás mellett, a hívő és nem hívő emberek. De ez, nem lesz így a halál után! Mert a haláluk után, két irányban indul el az emberek hallhatatlan lelke. Vagy az üdvösség, vagy a kárhozat irányába. Ez pedig egyáltalán nem mindegy! Hiszen egy örökkévaló életről van szó! A két távoli ország között pedig, nincs átjárási lehetőség! Ó bárcsak minden ember homlokán ott lehetne – még ha halványan is - ez a rövid kérdő mondat: „Hol töltöd az örökkévalóságot?” És ha úgy megláthatnánk és elolvashatnánk, egymás homlokán ezt a rövid, de mérhetetlenül fontos, kérdő mondatot, akkor talán sokkal jobban elgondolkoznánk azon, hogy halálunk után, a kettő közül, melyik országban folytatódjon az életünk; a fény, vagy a sötétség országában! A Biblia; mindkét országról bőven ad nekünk felvilágosítást. Az örök fény országáról, Istennek és angyalainak, dicsőséges lakóhelyéről, és a sötétség, a kárhozat országáról, amelyben lesz sírás és fogcsikorgatás. Isten Igéje a Jelenések könyvében, értelemmel fel nem fogható csodálatos szépségben állítja lelki szemeink elé, az új földre leszálló és méreteiben minden képzeletet meghaladó csodálatos aranyvárost, a mennyei Jeruzsálemet. Melynek szépségét és ragyogását, most még el sem tudjuk képzelni. Ahhoz pedig, hogy bevonulhassunk, ebbe a dicsőséges aranyvárosba, csak két dolog szükséges: teljes szakítás az e világi bűnös élettel, és az újjászületés! Az Úr Jézus, világosan kijelentette Nikodémus előtt, hogy „újjászületés nélkül, senki sem láthatja meg, Isten dicsőséges országát”! De a Biblia, a kárhozat országáról is ad világos kijelentést! Máté 25, 30-ban olvassuk: „a haszontalan szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre, ott lészen sírás és fogcsikorgatás”! Nos, ezekből a szavakból is kitűnik, hogy az elkárhozók is örökkévaló testet kapnak a feltámadásban. Ugyanis a léleknek nincsenek könnyei, hogy sírjon, és nincsenek fogai, hogy csikorgassa azokat. De a testnek igen. Ezzel kapcsolatban, eszembe jut Mózes csipkebokra a Sínai pusztában. Égett a csipkebokor, de nem hamvadt el! Sajnos, az elkárhozókra is, ez a szomorú és rettenetes sors vár. Égni fognak a kénköves tüzes tóban, de testük nem hamvad el soha. Így szenvedésük: örökké fog tartani! A Jelenések könyvének 19-ik részében olvassuk, hogy „ A fenevad és a hamis próféta, elevenen vettetnek a kénkővel égő tüzes tóba”. A 20-ik rész 14-ik versében pedig ezt olvassuk: „A pokol pedig és a halál, vettetnek a tűznek tavába, ez a második halál, a tűznek tava”. Íme, így különbözik egymástól, a fény és a sötétség országa. Ezt, lehet hinni is, lehet tagadni is. Én mind a kettő létezésében, szilárdan hiszek. Elfog az aggódás és a szánó szeretet mindazok felé, akik nem hisznek, sem az egyik, sem a másik ország létezésében. Ők már csak a haláluk pillanatában döbbennek rá arra, hogy hitetlenségük, a kárhozat sötétségébe sodorta őket, örökre! Pedig még ma is, minden ember feje fölött, -bár láthatatlanul - ott lebeg a rövid, de létfontosságú mondat: „Hol töltöd az örökkévalóságot?” Mind azok, akik elolvassák ezt a bizonyságtételt, bárcsak elgondolkoznának, e fölött a rövid kérdő mondat fölött. És amíg idejük van rá, helyesen választanák meg hallhatatlan lelkük örökkévaló otthonát, lakozását.

Az örök fény és dicsőség országában. Ahová Isten, még ma is várja a megtérő bűnösöket, hogy végre beteljesüljön az, amit egykor elgondolt, a saját képére formált emberről! Mert a sötétség országa, a kárhozat: „Nem az embernek, hanem az ördögnek és angyalainak készíttetett”. Nekünk pedig az üdvösség, Jézus Krisztus váltsághalála által. Isten a Biblián és hirdetett Igéjén keresztül még ma is hívja magához az emberek millióit, szerte a földön! Mert az ítélet nagy napján, minden embertől számon kéri majd, hogy a rábízott idővel hogyan sáfárkodott. A mentegetés és távolmaradás, nem lesz lehetséges, senki számára sem. És még egy fontos dolog, melyet nem lehet kihagyni. Ugyanis, idő, csak ebben az elmúló világban van. És ebben a múló időben kell döntenünk, hogy kell-e az üdvösség, vagy sem.

De vigyázzunk! Mert a nem törődés is, és a hallgatás is, döntést jelent! És aki helytelenül döntött, saját maga vallja majd kárát. A világ elmúlásával pedig az idő is elmúlik. Isten a Bibliában ezt is, világosan közli velünk a Jelenések könyvének 10-ik rész, 6-ik versében: „Idő többé nem lészen”! Minden ember, halála pillanatában, átlép az időből az időtlenségbe, az örökkévalóságba. Az örökkévaló jelenbe. Ezért nem mindegy, hogy ezt az örökkévaló jelent, hol fogjuk eltölteni? Fényben-e vagy sötétségben. De amint már említettem is, döntésre, választásra, csak ebben a rövid földi életünkben van lehetőségünk. Bárcsak minél többen döntenénk helyesen, hiszen egy örökkévalóságról van szó! Isten pedig, aggódó szeretettel várja helyes döntésünket. Mivel Ő azt szeretné, hogy „Minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére, eljusson”!

Pecznyík Pál

www.adgrafika.hu

"BOLDOGOK A SZELÍDEK,
MERT ŐK ÖRÖKSÉGÜL
BÍRJÁK A FÖLDET!"

Sok szelíd ember élt a Földön, tulajdonképpen Isten minden gyermekének szelídnek kellene lennie. A Biblia azt írja, hogy Mózesnél nem volt szelídebb ember azelőtt, és őutána sem lesz. Majdnem végtelen türelemmel viselte zúgolódó népének panaszait a 80 éves pusztai vándorlás alatt, ritkán lett haragos. Egy-két esetben fordult csak elő életében, hogy haragra gerjedt, akkor is a nép bálványimádása, örökös elégedetlensége, hitetlensége miatt.

Mit is jelent a szelídség? Talán néhány jelző segít abban, hogy jobban megértsük: csendes, megfontolt, békeszerető, jóra igyekező, alázatos, nem veszekedő, kedves, mértékletes. Ezek a tulajdonságok általában jellemzőek a szelíd emberre. Volt egy kedves asszony, aki nemcsak szelíd, de okos és szép is volt. Abigailnak hívták. Dávid még akkor nem volt király, Isten még nem hozta el azt az időt. Saul uralkodott. Ha megtudta, hol tartózkodik Dávid, mindjárt üldözni kezdte. Meg akarta ölni, mert Isten őt elvetette és a királyságot Dávidnak adta. Dávid kis csapatával az ország határainál bujdosott. Ha hírét vette, hogy a filiszteus rablóbanda újból betört az országba, fosztogatva a zsidó népet, mindjárt felkerekedett, és kiűzte őket.
Lakott Maon környékén egy dúsgazdag ember, Nábálnak hívták. Ennek az embernek nyája, vagyona is épségben maradt, mert Dávid őrizte. Egyszer elfogyott a kis csapat élelme. Dávid hallotta, hogy Nábálnál birkanyírás van. Ez nagy ünnep volt, mert a gyapjúért sok pénzt kapott a gazda. Húst, kenyeret sütöttek, mulattak, örvendeztek. Dávid gondolt egyet, elküldte pár emberét azzal a gondolattal, hogy ő sokáig vigyázott Nábál jószágára, talán most Nábál segít rajta, ad egy kis élelmet. Dávid szép üzenetet küldött. De Nábál felhorkant: "Ugyan, ki ez a Dávid! Manapság sok az olyan szolga, aki elszökött urától." – Holott tudta, hogy majd Dávid lesz a király. – És nem adott semmit. Dávid emberei üres kézzel mentek vissza, elmondták, amit Nábál mondott. Dávid szörnyen mérges lett. Úgy érezte, arcul verték. Az, akinek ő jót tett, akinek így üzent: a te fiad, Dávid kér tőled… az ilyen csúnyán utasította vissza. Haragjában felkerekedett embereivel, hogy Nábál egész birtokát szétzúzza, és mindenét, amije van.
Egy szolga Nábál házából figyelmeztette annak feleségét, Abigailt, hogy a férje milyen bolondul cselekedett. Abigail rögtön intézkedett. Szamarakra rakatott sült húst, kétszáz kenyeret, bort, szőlőt, pergelt búzát, száraz fügét és elküldte Dávid elé. Ő maga is szamárra ült és Dávid elé ment. Mikor összetalálkoztak, Abigail leszállt a szamárról, földig hajtotta magát Dávid előtt, majd szelíd szemét ráemelve mondta: - Egyedül én vagyok a hibás, hadd beszéljek előtted! Kérlek, ne törődjék az én uram Nábállal, mert bolond ő, ahogy a neve is jelenti. "Kérlek, ne essél gyilkosságba miatta, ne saját kezeddel szerezz elégtételt magadnak! Mikor majd király leszel, gonoszság nem találtatik tebenned! Most fogadd el az ételt tőlem, a te szolgálóleányodtól." Dávid csodálkozva nézte a szép, szelíd asszonyt: - "Köszönöm, hogy elém jöttél és megakadályoztál ebben a dologban! Az Úr küldött téged! Áldott a tanácsod és áldott vagy te magad is! Most hallgatok szavadra és megbecsülöm személyedet!"
Mikor Abigail hazatért, férjét nagy mulatozásban találta. Nem szólt neki aznap, csak másnap mondta el, hogy mit küldött Dávid embereinek. Nábál – ezt hallva – szívéhez kapott, és néhány nap múlva meghalt. Dávid hallotta a gyászhírt, rögtön elküldte szolgáit Kármelbe, hogy kérjék feleségül számára Abigailt. Ő alázattal elfogadta hívását, felesége lett Dávidnak. Abigail csendes, nyugodt, megfontolt, szelíd tudott lenni, amikor mindenki dühös volt körülötte. Valóban örökségül nyert mindent, amit egy asszony abban az időben kaphatott. Királyné lett.
A legszelídebb mégis az Úr Jézus volt, aki nem szólt egy szót sem, harag sem ébredt szívében, mikor megalázták, korbácsolták, pedig ártatlan volt. Ő mondta nekünk: "Tanuljátok meg éntőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok lelketeknek!" (Mt 11:29.)

Nem az a boldog, aki visszaüt,
aki a bántást visszaadja,
aki kiharcol magának mindent!
Boldog, aki szelíd, aki hallgatni,
tűrni tud és várni az Úr szabadítására!

AZ ÉV VÉGÉRE

Ezsdrás erős szívvel törekedett keresni és cselekedni az Úr törvényét és tanítani Izraelben a rendeléseket és ítéleteket.(Ezsdrás 7, 10)
Legyen jó és áldott befejezése ennek az évnek. Ne evéssel, ivással, feledtető szórakozással világi társasánban ünnepeljünk, hanem Isten gyermekeivel, az isteni Igére figyelve. Mindenekelőtt azonban legyünk csendben, mint Ezsdrás. Álljunk Isten jelenlétének világosságába! Vannak csapongó lelkek és felkészült szívek - ez a kettő az év utolsó napján élesen szétválik. Ezsdrás a mély, belső életű emberek közé tartozott. Istenben gyökerezett. Élete Isten Igéjére épült, szíve mélyéből kereste Isten törvényét. Kutatta, elmélyedt benne. Lelki szeme megnyílt az isteni igazságokra.
A gyermekeket a külső világ benyomásai ragadják meg, ezért nem képesek kitartani sokáig egy dologban. Sok felnőtt hasonlít hozzájuk. Nem gyakorolják magukat abban, hogy szívük egyetlen pontra irányuljon. Aki csak értelmével foglalkozik az Isten Igéjével és szíve nem mélyed el benne, az nem tapasztalhatja meg annak megtisztító, átformáló erejét. Isten Igéjében közli velünk szívét, gondolatait. A Szentírás feleletet ad az emberi szív legfontosabb kérdéseire. Megítéli bűneinket, ferdeségeinket. Az Igének megjobbító hatása is van, az igazságra vezet, hogy Isten emberévé legyünk, minden jó cselekedetre felkészítve (2 Tim 3, 16). Ezsdrásnál mindhárom együtt volt: kutatta az Igét, aszerint cselekedett, és így tanított másokat. Ez tette őt áldott emberré. Isten ajándéka volt népe számára.
Isten Igéjére kell felépülni az egyes ember, a család és a nép életének, különben elmaradhatatlan a romlás. „Vissza az Igéhez, a Bibliához!" - ez legyen a jelszavunk, különben nem lesz hajnal a sötét éjszaka után (Ézs 8, 20). Ezsdrás élete felett Isten jóságos keze nyugodott (Ezsd 7, 9). Ha eddig hiányzott életünkből ez az áldás, akkor magunkban keressük ennek okát. Isten előtt elcsendesedve bízzuk életünket újra és egészen Krisztusra!
„Jézus legyen jelszavunk, midőn egy új évbe lépünk. Jézus neve pajzsunk, mellyel harcol s győz is népünk. Kössünk vele szent frigyet. Bölcsességre Ő vezet. - Jézus téged nem hagyunk, ez évben is téged kérünk: Te légy hajnalcsillagunk, Te légy a mi bölcs vezérünk. Akkor áldott lesz utunk, szép célunkhoz eljutunk."

Carl Eichhorn:
"Isten műhelyében" c. könyvéből

ISTEN ÉS TE

Egyedül ISTEN tud ALKOTNI,

de az alkotást te tudod érvényre juttatni.
Egyedül ISTEN tud életet TEREMTENI,

de te tudod tovább adni.
Egyedül ISTEN adja az EGÉSZSÉGET,

de te tudod azt megtartani.
Egyedül ISTEN ajándékozza a HITET,

de belőled árad a bizonyosság.
Egyedül ISTEN tud REMÉNYSÉGET ültetni,

de te tudsz társadnak bizalmat szavazni.
Egyedül ISTEN képes SZERETETRE ébreszteni,

de te tudsz mást szeretni.
Egyedül ISTEN adja a BÉKÉT,

de te a mosolyt.
Egyedül ISTEN-től van az ERŐ,

de te tudsz a csüggedtbe erőt önteni.
Egyedül ISTEN az ÚT,

de te tudod azt másoknak megmutatni.
Egyedül ISTEN a FÉNY,

de te tudsz mások szemébe ragyogást hozni.
Egyedül ISTEN teszi a CSODÁT,

de te hozod hozzá az öt kenyeret és a két halat.
ISTEN egymagában mindenre képes,

mégis úgy látta jónak, hogy RÁD IS SZÁMÍTSON!

A szeretet annyit jelent, hogy nem vagyok egyedül; az egyik kezemet az Úristen fogja, a másikkal én fogom embertársaim kezét. (Sík Sándor)