...köszönöm a harmóniát,

köszönöm a dallamokat,

köszönöm a fáradtságodat,

köszönöm a fájdalmaidat,

köszönöm az örömeidet,

köszönöm az ajándékot,

köszönöm a könnyeimet...

(Pihe)

József Attila

IME, HÁT MEGLELTEM HAZÁMAT...

Ime, hát megleltem hazámat,

a földet, ahol nevemet

hibátlanul írják fölébem,

ha eltemet, ki eltemet.

E föld befogad, mint a persely,

mert nem kell (mily sajnálatos!)

a háborúból visszamaradt

húszfilléres, a vashatos.

Sem a vasgyűrű, melybe vésve

a szép szó áll, hogy új világ,

jog, föld. - Törvényünk háborús még

s szebbek az aranykarikák.

Egyedül voltam én sokáig.

Majd eljöttek hozzám sokan.

Magad vagy, mondták: bár velük

voltam volna én boldogan.

Így éltem s voltam én hiába,

megállapíthatom magam.

Bolondot játszottak velem

s már halálom is hasztalan.

Mióta éltem, forgószélben

próbáltam állni helyemen.

Nagy nevetség, hogy nem vétettem

többet, mint vétettek nekem.

Szép a tavasz és szép a nyár is,

de szebb az ősz s legszebb a tél,

annak, ki tűzhelyet, családot

már végképp másoknak remél.

Dsida Jenő
LESELKEDŐ MAGÁNY

És egyszer, tudom, te is elmégy

a nyughatatlan árnyak útján.

Mogorva lesz, üres és értelmetlen

a hóbaguggolt kis fagyos faház.
Tárva felejted az ajtót.

Küntről beszitál, borzongat a köd

s az esti szél bezúg, besír

a végtelen fjordok felől.
Egy elfelejtett képedet

felakasztom a deszkafalra,

örökmécsest gyújtok elébe...

És csöndesen a küszöbre ülök.

"Valahol létezel,

valahol én is,

valamit kérdezel,

valamit én is,

néha vágy van benne,

néha remény is

valahol

valamit

te is,

én is"

Szabó Ila

ELÉGIA

Messzire szárnyalt hát
most is képzeletem,
már csak a tűnő szép
emléked ölelem,
fáj, hogy a hajnalt nem
látom már sohasem
csók-sugaramtól hűs
ébredező szemeden

Szememben néma táncot lejt a könny,

mély fájdalommal tudok rád tekinteni,

elhatalmasodott rajtam a bús közöny,

múló szerelmünket is sötétség kergeti.

Vagy csak megváltozott, de nem múlt el soha?

Megszelídült, s valahol bennünk tovább él? -

és mint a patak, mi a hegy mögött rohan...

alig-alig látszik - ám valójában mély?

Hisz amikor kenyértörésre kerül a sor

nálunk, a szerelem akkor is vadként tombol,

mikor rám nézel, testem hevesen forr,

a melledre simul, s mint a macska - dorombol.

Szívünk rejtekében csillagként tárul fel,

suttogó szavaid mohó vágyát szítva,

akár koldus az alamizsnát, forrón ölel,

míg testünk szenvedélyét vágyódva issza.

Vágyad, ha olt, még mindig szárnyalok,

szerelmünk él még, ha Te is akarod.

zsuka

Bagi László

CSAK MEGYEK

Csak megyek, bele a vakvilágba, az éjbe, arccal törve szélnek.
Kanyarog ösvényem. Mindhiába, hiszen az utak: összeérnek…
Otthonról jöttem és hazafelé tartok, csak nem tudom a helyet.
Nem az a lényeg, hogy keresem, hanem, hogy van, aki vezet…

Van itt egy út, lelkem rajta, lábam meg rúgja a kavicsokat,
Hullámzik az égbolt, figyelem a csillagfényű ladikokat,
Angyalok utaznak bennük, vigyáznak rám, s a szemükbe nézek.
Titkokat súgnak, de csak megyek tovább – nyelvükön nem értek.

Vagyok, aki vagyok, és Vagyok, csak néha fejjel a falnak,
Mert elhiszem azt, mit a vérből a vágyaim szavalnak…
Percekben és órákban élek, mikor a végtelen is az enyém,
És csak megyek, remélve, hogy valahol majd te futsz elém…

Csak megyek, talán ott melletted, s lehetek a fű, lehetek a fa,
Lehetek egy fuvallat, egy eldobott kő, tegnap, holnap, vagy a ma,
Árnyékod vagy a fény, és itt: e sorok között álmodom tovább,
Hogy a véletlen törvényszerűen fogja kézen az ember sorsát…

Csak megyek, s az úton - emlékek hajolnak ki egy ház ablakán,
Tűzvirág nyílik, bíborfényt rajzol az ég szunnyadó paplanján,
Onnan olvasom: Megpróbállak még, meg, legalább százszor,
De ha velem vagy, számíthatsz rám… Elkísérlek… Jó utat, vándor!

TÁVOL VAGY TŐLEM

Zöldlombú árnyékként emléked követ
Mint meredek hegyről zúduló folyam
Szétzúzza érzésem, mint kemény követ
Sodródó kavicsként utánad rohan

Elvesznek a csöndbe simuló árnyak
Zavaros felszínén holt-fények ülnek
Fel nem tett kérdések válaszra várnak
Végtelen csobogás alá merülnek

Állok a vízparton, mezítláb vagyok
Süppedő nyomokba homokot terít
Hullámzó tajték, ha magához ölel

Távol vagy tőlem, és mégis oly közel
Szemedből vágyam új álmokat merít
Zöldeskék színébe beleolvadok

Ligeti Éva

Sárhelyi Erika
MINTHA VIHAR JÖNNE

Ma jó volna kicsit messze menni,
- nem örökre, elég egy kiskabát -,
csak pár üres órát zsebre tenni,
s úgy futni járatlan utakon át.

Ma közel a távol, megérintem,
s lábamhoz ülnek sosem járt helyek,
egyikük máris fogja a kezem,
lehet, hogy pár napra vele megyek.

Ma olyan, mintha nagy vihar jönne,
vajúdó ég alatt rohan a szél.
Kitárt karokkal állok elébe,
vigyen el messze - ha hazakísér.

Reményik Sándor
NEHÉZ HOMÁLYBA...

Nehéz homályba kúszik a jövő,

Mint szürkületkor erdőben az út…

Aki bemegy, nem tudja, merre jut

S nem tudja, ki lesz, aki szembe jő.

Tán a Balsors lesz, tán a Jószerencse,

Talán törpe lesz, talán óriás,

Talán lidérc, ki tőrt vet, vermet ás,

Talán angyal, hogy lelkünk égbe mentse.

Megyünk, eltévedt gyermekek: vakon,

Előttünk fel-felmordul a vadon,

A szélben száraz levél kavarog.
Legyen az erdő akármily setét,

Csak el ne engedjük egymás kezét,

Kitett, anyátlan árvák: magyarok.

KIT MAGYARNAK TEREMTETT AZ ÚRISTEN,

ÉS NEM FOGJA PÁRTJÁT NEMZETÉNEK,

NEM DERÉK EMBER.

(gróf Széchenyi István)

Áprily Lajos
ÚTRAVALÓ

A lélek,
mikor búcsúzva bontja szárnyait,
visz magával a földről valamit.

Eszmét, melyet világra ő hozott,
virágot, melyet ő virágoztatott.

Én Istenem, én mit vigyek neked?
Nem vihetek én mást, csak verseket.

Kiválasztok pár útamra valót,
a többinél tisztábban dalolót.

S ahol ösvénnyel vár az égi rét,
zenét hallok majd, felséges zenét.

Barátom, aki már előre ment,
azt a zenét rég hallja odafent.

S ahogy azt a muzsikát hallgatom,
azt a keveset rendre hullatom.

Az a zene csak vallatja velem:
Süket sor... nem merem... ezt sem merem.

S amikor, Uram, hozzád érkezem,
könnyű kezem miatt szégyenkezem.

A választottakból csak egy maradt,
az, melyben elfogtam egy sugarad.

Az, amelyikben elmondtam neked,
hogyan szerettem drága földedet.

S szólok: Csak ennyit hoztam. Ó, Uram,
ne ítéld meg nagyon szigorúan.

Reményik Sándor

KELJ FEL ÉS JÁRJ

Íme - most másodízben élem át

Az első ingadozó, tétova,

Bizonytalan léptek gyerekkorát.

Akkor Apám állt a hátam megett,

S csalogatott tárt karokkal Anyám:

Hol távolodott, hol közeledett.

Így volt bizonnyal. Ámde ködbe hullt

Fekszik fejemben emléktelenül,

Fekszik hamu és hó alatt a mult.

Két "testvér" fogja most a karomat -

És néha elengednek kedvesen:

Lássuk, a lábadozó hogy halad.

Vigyázva védik lépteimet ők -

És szánakozón néznek ide be

Elérhetetlen erdélyi Tetők.

Imbolygok át a kórházi szobán,

Az élet delelőjén messze túl -

Imbolygok, mint az élet hajnalán.

De érzem, ahol magyar csak lakik,

Figyelik léptem szerető szemek,

S vágyva várnak még tőlem valamit.

A magyar Akarat járni tanít.

Olyankor rogyó lábam megfeszül:

Azértis, rajta, új iramra fel!

Mélyből - a magasságba - egyedül.

Nem, nem egyedül, szíveken is túl

Egy nagy Szív szól: én megmentettelek,

Most többé ne sírj és ne lamentálj,

Vedd bűneid s bánatod nyoszolyáját,

Aztán hajítsd magadtól messzire:

Kelj fel és járj!

Fésűs Éva

KÍVÁNSÁG

Uram, ha egyszer nagyon jó leszek,

egy szívet adj nekem!

Egyszerűt, tisztát, szépet, kedveset,

lakozzék benne erős szeretet

és imádkozni tudjon melegen.

Nem kell lobogva égő gyötrelem,

és tépő ösztönök,

nem kellenek a cifra nyomorultak,

kik rossz szerelmeket százszor meguntak,

de olthatatlan vágyuk füstölög.

Nem kell megejtő, színes hangulat,

vérkergető borok;

tedd keserűvé, pecsételd le ajkam,

hogy indulatnak játékul ne adjam,

mi bennem szándékodból szent dolog.

Nem kell a kar, mely kígyóként ölel,

tapasztalt, sima kéz,

nem kell, hogy csak a testemet szeressék, -

a múló mámor mélye dúlt üresség,

s nem kell a szó, mely rombol, úgy becéz.
Vigyázz reám, ha forró pillanat

oson be álnokul

lelkembe, - mert én hófehérre vágyom,

és mégis sokszor megcsal önnön álmom,

ha jobbra, balra csóktüzecske gyúl.

Ne legyen tűz és füst az életem,

csak szentjánosbogár;

de szabadíts meg az öncélú vágytól,

mely hamis lidérc fényeként világol

s a fáradt lélek békét nem talál.

Uram, azért egyszer, ha jó leszek,

adj nekem egy szívet,

ki tisztán szűrte át e földi lázat,

kiben testvérek büszkeség, alázat,

ki enyém volna, s énvelem Tied.