2008. április 29., kedd

Sárhelyi Erika
FÉLÚTON
Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg „valahonnan" „bárhova" jutok,
valami jót mindig magammal viszek.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek - minden út körbefut.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mondják: az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni - emberül.



Van úgy az ember,
hogy bár `szólani` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- tétova úton - csak a hallgatásig.
(Vitó Zoltán)

2008. április 28., hétfő

Dsida Jenő
ISTEN SZERET
Az este bús,
a szél irigy.
Parányi mécs
be szürke így.
Susog, beszél
száz sírverem
és messze egy
tükrös terem.
Sok bánatunk,
kevés derünk –
angyal, vezess,
gyerünk, gyerünk!
Forogni fog
sok fürge kör,
villogni fog
ezer tükör.
Egy árva mécs,
egy kis szavam:
ezernyi mécs,
ezer szavam.
Valami nagy,
sötét keret...
Az ember sír.
Isten szeret.

2008. április 24., csütörtök

Kamarás Klára
VALAKI MINDIG VISSZAHÍV
Mikor úgy érzem nincs tovább,
utolsót lobbant már a láng,
egy furcsa árnyék fojtogat,
hiába minden áldozat:
valaki mindig visszahív...
Valaki mindig visszahív,
mikor zokogva fáj a szív,
mikor a kétség és tudás
egymásra ront s a pusztulás
szegény, bolond fejemre száll...
Szegény, bolond fejemre száll
a sűrű éj, s a rút halál,
és megfogják a vállamat,
már csak egy végső pillanat...
de mindig van egy fénysugár...
Mindig akad egy fénysugár,
egy halvány, foszló fénybogár
mely megmutatja mennyit ér
az élet, s csupa jót ígér
mikor úgy érzem, nincs tovább.

2008. április 22., kedd

KÖSZÖNÖM, AMIT LÁTOK:
A TEREMTETT VILÁGOT,
HOGY MÉG A ROSSZ SEM CÉLTALAN;
MINDENNEK JELENTÉSE VAN...

2008. április 20., vasárnap

CSAK VELED SZÉP
Jó érezni azt, hogy szeretlek
nagyon és egyre-egyre jobban.
Ott bujkálni a két szemedben
rejtőzködni mosolyodban.
Érezni, hogy a szemeid már
szemeimben élnek és néznek
s érezni azt, hogy szép, Veled szép
és csak Veled teljes az élet.
Mit el nem értünk külön tévelyegve
talán egy kis fészek adja meg nekünk
hol ajk az ajkon egymást átölelve
nevetve-sírva boldogok leszünk.
(számomra ismeretlen szerző)

Túrmezei Erzsébet
VÁLTOZÁS
Én, durva, faragatlan kődarab,
ki ott hevertem annyi év alatt
sötéten, félrevetve,
hiú próbákat dacosan nevetve,
próbákat, hogy rajtam faragjanak;
én, aki meg akartam én maradni
inkább csúnyán, sötéten, búsan, torzan:
most itt vagyok a Mester műhelyében
s boldogan várom szent vésővonását,
hogy megalkossa bennem képemását.

Ruder Jana
MÉG ITT VAGYOK

nézz rám..

még itt vagyok,
de már elfáradtak
a gondolatok,
besározódott
ígéretek repedésein
nyöszörög a remény.

lehámozta a keserűség héját rólam
az este, mikor mindketten
elhittük nevetve
tenyerünk még összeér,
s összekulcsolt ujjainktól
utolsót lehel a magány -

nézz rám...

még itt vagyok
csak a zsákutca
kövei törik már talpamat
s a ki nem mondott szavak
mardossák ajkamat
de nem könnyezem
elégetem, elpusztítom
mielőtt
lefolynának arcomon
mint fákról a virágszirom

Nézz rám...

még itt vagyok
de már elfáradtak a
gondolatok...

2008. április 19., szombat

Raffai Sarolta
FÉNYLŐ CSÖNDBEN

Mindent elmondunk volna már?
Egymást kutatni szavunk nincsen,
hang, hogy magához menekítsen -
nézlek. Hallgat a szád, s a szám.

Számolgatsz kurta éveket.
Voltál barátom, ellenségem.
Szivárványhíd támad az égen
bámulni tündöklésedet -

bámulni tündöklésemet
szívben, szavakban, kézmelegben.
A csoda-híd fent rezzenetlen -
s a csönd itt egyre fényesebb

Wass Albert
HONVÁGY

Susog az erdő, szállnak a szelek,
a szelek szárnyán vándor fellegek,
keletnek szállnak, hazafelé…
Magyarország felé…
Valahol messze áll egy kicsi ház.
Csöndjére öreg diófa vigyáz.K
üszöbe vásott, födele vén…
úgy vágyom vissza én…
Ó régi otthon, fáj a szívem érted…
ó régi otthon, látlak-e még téged…?
Ha rád gondolok, úgy gyötör a vágy.
Olyan vagyok, mint parttól tépett csolnak,
bús őszi lomb, kit vak szelek sodornak,
mint fészket vesztett bánatos madár.
Úgy fáj, ha rád gondolok, úgy fáj…
Úgy fáj…

Kicsiny fiacskám, jól figyelj ide:
elszállunk most a széllel messzire!
Távol mezőkön, régi rónán
valaki vár reám…
Vadszőlős tornác, gémeskút… akác…!
Lágy esti fényben árva kicsi ház…!
Rozoga padján bús egyedül
egy öregasszony ül…
Ó régi otthon, fáj a szívem érted…
ó régi otthon, látlak-e még téged…?
Ha rád gondolok, úgy gyötör a vágy.
Olyan vagyok, mint parttól tépett csolnak,
bús őszi lomb, kit vak szelek sodornak,
mint fészket vesztett bánatos madár.
Úgy fáj, ha rád gondolok, úgy fáj…
Úgy fáj…

Békés kolompszó, ringó búzaföld…
Árnyas lugasban fülemüle költ…
Szelíden kondul az estharang…
Így szól: galang… galang…
Virágos rétek! Dűlő út…! Patak…!
Szép öreg fűzfák a falu alatt…!
Ha dalol este a csalogány,
vártok-e még reám…?
Ó régi otthon, fáj a szívem érted…
ó régi otthon, látlak-e még téged…?
Ha rád gondolok, úgy gyötör a vágy.
Olyan vagyok, mint parttól tépett csolnak,
bús őszi lomb, kit vak szelek sodornak,
mint fészket vesztett bánatos madár.
Úgy fáj, ha rád gondolok, úgy fáj…
Úgy fáj…

2008. április 17., csütörtök

"Üzenetet írok mindazoknak, akik közülünk valók voltak és elindultak új világba, új emberek közé, mindazoknak, akik új utakat akarnak törni, és rombolni akarnak mindent, ami régi. Üzenek nektek, ti új emberek, én a régi ember. Valamikor nemrégen még többen jártuk ezeket a hegyeket. Sokan és fiatalok mind és magyarok mind, de magapadtunk. Többen más utakra fordultak, könnyebb utakra. Sima völgyi utakra tértek, mert nehéz hegyet járni. De én itt maradtam a hegyek között. Járom a tövises ösvényt és hosszú esztendőkön által körülfújt fagyos szél és perzselt a nap és nemsokára talán utolsó leszek az utolsók között.De lesznek, akik utánam jönnek, az én maradékaim. Amikor én már elpihentem, erős ifjú lábakkal nyomomba lépnek ők. És nem szállnak le a hegyről, hogy láncos rabjai legyenek hírnek, dicsőségnek és idegen kultúrának. Mert erősek lesznek. Hatalmasok és magyarok. Az én lábam nyomát pedig eltemeti a hó, de síromon sohasem lesz korhadt a fejfa, de a felém boruló domb virágos lesz mindig, tudom. És emlegetni fognak engem is, apáimat is az én véreim. Az én munkámat folytatják ők és az én életem örökkévaló lesz bennük."

Kós Károly (1883-1977)

2008. április 16., szerda

Arany-Tóth Katalin
MIKOR MEGLÁTTALAK
Mikor megláttalak,
szerelembe öltöztem,
hogy díszes ruhámban
neked tesselegjek,
s most oly boldogan
röpülnék feléd,
ha hívnál...
mint a szabad égen
szárnyaló madár.
Ha nem vagy velem,
olyan leszek,
mint remegő falevél
a gyenge ágon,
mit lenget az őszi szél
s ki fohászkodva
várja, hogy szelíd
napsugarad melege
körülölelje.
Nem engedhetlek el.
Éltem nedűjét
belőled merítem,
ne hagyd, hogy kiszáradjak,
e szomjúságtól meghalok.
Szeress! Szoríts!
És fogd a kezem.
A magány léket hasít
minden lélegzeten.
Ne félj hát...
Sorsodnak rögös,
szűk csapásán
mögötted lépkedek.
Oly szorosan átölelve,
hogy eggyé válok veled,
s önmagad
pusztító, vad szellemétől
megvédelek.
Maradj velem.
Ékes ruhám
díszei mögött egyszerű,
szerető szívem dobog
s két kezem puha
párnáin mindig
megpihenhetsz
csak hagyd, hogy
szeresselek.

2008. április 15., kedd

VIRÁGOK KÖZT

Virágok közt virággá lettem
fává lettem a fák között

Isten mellett Istenné váltam
bolonddá a bolondok között

Télből tavasszá, nyárrá lettem
folyton folyvást csak költözök

Egy őszi reggelen köddé válok
mikor a réten kószálnak ködök
(S. F.)

2008. április 14., hétfő

KITARTÁS KÍSÉRTÉSEKBEN

"Boldog ember az, aki a kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek. Senki se mondja, amikor kísértésbe jut: az Isten kísért engem, mert az Isten a gonosztól nem kísérthető, és ő maga sem kísért senkit a gonosszal. Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz. Ne tévelyegjetek, szeretett testvéreim: minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása. Az ő akarata szült minket az igazság igéje által, hogy mintegy első zsengéje legyünk teremtményeinek." (Jakab 1,12-18)

Minden egyes kísértés azt célozza meg, hogy a lelki páncélunkon található résen át tudjon törni, és a vágyakon keresztül érkező csábítással szemben feladjuk az ellenállásunkat. Amikor valakit érzékeny pontján találnak el, nagy fájdalommal jár, és a cselekvőképesség nagyfokú korlátozódásával. A bokszolók ilyenkor szokták bedobni a törölközőt, jelezve, hogy feladják a harcot. Hasonló hatást vált ki a lélekben az, amikor az ember ijesztő módon szembesül egy-egy kísértő helyzet vagy gondolat erejével. Ilyenkor egyszerűbbnek látszik, ha az ember elengedi magát, és hagyja, hogy sodorja a lelkénél erősebb áramlat. Pedig ez a legrosszabb dolog, amit az ember tehet. Ha ilyenkor feladja, sose lesz tapasztalata arról, hogy túl lehet jutni a kísértéseken is.
Egyre kisebb lesz az ellenállása velük szemben, végül menthetetlenül elbukik.Ezért tanácsolja Jakab: "Boldog ember az, aki a kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját". Ne higgyük el a gonosznak a kísértések között, hogy képtelenség azokat legyőzni! Ha ismerjük gyenge pontjainkat, kerüljük azokat a helyzeteket, ahol ezeknél fogva kiszolgáltatottá válhatnánk a Gonosznak! Ha nem láttuk előre a kísértő helyzetet, merjük elhinni, hogy Urunk velünk lesz, ő erősebb a ránk nehezedő lélektani nyomásnál, ha figyelünk rá, győztesen és megerősödve hoz ki bennünket abból!