2008. május 31., szombat

A legnemesebb kő az,
amely mindent megkarcol,
de magán nem tűr karcolást.
A legnemesebb szív az,
amely inkább vérzik,
minthogy sebezzen mást.

2008. május 26., hétfő

"Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani. Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult. Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé. Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz. A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. E1 kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont. De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek."
(Hervay Gizella)

2008. május 25., vasárnap

A hiperérzékenység (HSP) nem más, mint egyfajta átlag feletti fogékonyság: fogékonyság a külső ingerekre, több inger befogadása, elraktározása és feldolgozása, mint az átlagos lenne.
Hogyan találkoztam a hiperérzékenységgel? Ismertem olyan embereket, akik az átlagnál érzékenyebben reagálták le a környezetükből őket érő hatásokat, de az ún. hiperérzékenység számomra új dolog volt. Miben is más ez, mint egyszerűen érzékenynek lenni? Ez a fogalom nem csupán az érzékenységnek egyfajta fokára utal, hanem az ebből fakadó sajátos életviteli, kapcsolatteremtési, érzékelési és egyéb sajátosságokra is. A hiperérzékeny emberek érzelmileg sokkal finomabb rezgéseket is képesek érzékelni, mint az átlagember, aki talán ezek létezését sem tudja elképzelni. Első hallásra csodálatosnak hangzik, hogy valaki a világot sokkal átfogóbban, szélesebb érzelmi skálán képes érzékelni. Ha ezt a halláshoz hasonlítjuk, olyan, mintha egy nagyon érzékeny mikrofonnal meghallanánk a hangyák szaladgálását. Nagyszerű. Mi ebben az, amiért ezeknek az embereknek nehezebb az életük? Hallod a hangyákat? Akkor most képzeld el, hogy valaki váratlanul beleüvölt a mikrofonodba. Az a kín, amit ilyenkor átélnél, meg sem közelítené egy hiperérzékeny szenvedéseit egy durva érzelmi hatás esetén. Jó, rendben, mondhatnád, azt érted talán, miért lehet rossz egy hiperérzékenynek, de miért okoz ez mindennapi konfliktusokat? Nos, próbáld csak meg egyszer váratlanul a kedvesed fülébe üvölteni teljes hangerővel azt, hogy 'SZERETLEK!!!!' Tuti, hogy nem arra fog elsősorban reagálni, amit mondtál, hanem arra, AHOGYAN. Talán ebből érthető, mi a konfliktusok alapvető forrása egy hiperérzékeny ember életében: mások érzéketlensége. Az érzéketlen környezeti hatások egy hiperérzékenyt vagy menekülésre, vagy védekezésre késztetnek, amit az érzéketlen környezet támadásnak tekint... máris kész a konfliktus. Persze nem csak a legnyilvánvalóbb helyzeteket élheti meg egy hiperérzékeny kellemetlenül. A beérkező érzelmi benyomásokat általában erősebbnek érzi egy HSP-személy, mint egy másik ember.Végül is viszonyítás kérdése, hogy ők érzékenyebbek-e, vagy mi vagyunk letompulva?Mielőtt automatikusan rávágnánk a választ, gondoljunk bele a fizetésünk nagyságába, aztán abba, mit gondol erről a főnökünk.Ugye? Pedig ugyanarról a fizetésről van szó... Azt tapasztaltam, hogy a hiperérzékenyek valamilyen téren kimagasló tehetségek, pont a hiperérzékenységüknek köszönhetően olyan dolgokat is észrevesznek (nem csak hibákat, pontatlanságot, tévedést, vagy csupán valaki más gondját, hanem részleteket, kiutat, megoldást, szépséget és tanulságot), ami nekünk talán nem is szúr szemet. Élvezet a velük való kommunikáció, mert intelligensek, tisztelik az életet, törődnek nem csak a környezetükben élőkkel, hanem bárkivel, aki fontos számukra. Bármi, amit alkotnak, abban benne vannak.Vegyük észre, hogy nincs bennük semmi különös. Egyszerűen egyéniségek. Mind azok vagyunk, csak többnyire mi elnyomjuk magunkban, és valaki mást játszunk szerepként, mert... félünk a környezetünkből érkező hatásoktól! Mi megtanultuk elrejteni valódi egyéniségünket és érzékenységünket, annyira, hogy már néha magunk sem találjuk. A hiperérzékenyek nem rejtőzködnek. Képtelenek rá. Pont az okozza a legtöbb gondjukat, hogy képtelenek kiszűrni a környezet hatásait, s ugyanakkor nem kendőzik el azt sem, ami önmagukból fakad. Egyszerűen csak... egyenesek...
"AZOKNAK, AKIKET SZERETÜNK,
CSAKNEM MINDÍG NAGYOBB A HATALMUK RAJTUNK,
MINT NEKÜNK ÖNMAGUNKON."
La Rochefoucauld

2008. május 21., szerda

Torjay Attila
JÓ ÉJT

Jó éjt és álmodj szépeket,
vidám és kellemes képeket,
szerelmet, gyermeket,
csodákkal tele termeket.
És azt amire nagyon vársz,
ha útelágazásnál jársz:
az igaz utat.
Tudással teli kutat.
És azt amit csak jó:
frissen esett hó,
fenyőkkel határolt tó.
Néhány igaz, tiszta szó.

2008. május 18., vasárnap

Edda
UTOLSÓ ÉRINTÉS
Elromlott jó néhány hét,
És néhány hónap és év.
De nagyon vártam, hogy arcod újra lássam,
Mikor vasárnap lesz szívem mélyén.
Elindultál hát felém,
Jöttél és mindent vittél.
Talán te hittél egy másik új csodában,
Mert a régi neked így már kevés.
Hangos is azért voltál,
Hogy bátorságod legyen,
Hogy el tudd viselni, amit hang nélkül mondtam,
Hogy még mindig szeretlek, kedvesem.
Csak ne mondtad volna el,
Én szép kedvesem,
Hogy ölelés helyett, megölni jöttél,
Megköszönni, ami szép volt velem.
Refr.: Várj, még egy utolsó érintés vár,
Ebből lesz erőm elmenni már, ha akarod,
De érezned kell, hogy most mit teszel!
Utolsó érintés, utolsó tévesztés,
Amit megőrzünk egymásból az álomszép.
Utolsó érintés, utolsó tévesztés,
Amit megőrzünk egymásból az álomszép.
Révész Sándor
ŐSZINTÉN AKAROK ÉLNI

őszintén akarok élni
minden utam végig járni
hinni abban amire vágyom
s ha hiszek benne
küzdeni érte bármilyen áron

őszintén akarok élni
és csak annyit elérni
hogy a jó kedvem senkit ne bántson
s ha fáj a szívem valamiért
ne nagyon fájjon

tőled csak annyit akarok kérni
hogy engedj őszintén élni
őszintén szabadon szépen
őszintébben mint ahogy tegnap éltem

ne kelljen hazudnom senkinek
és hogyha valamit kérdezek
a válasz igaz legyen
szeretnék bízni mindenkiben
hinni hogy nem fordul ellenem
s nem árul el sosem
"Az emberek játszanak a szavakkal. Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockákkal. Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák. Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék. A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velök. Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal."

Wass Albert

Néha kialszik bennünk a fény, de aztán ismét felgyúl, ha találkozunk egy másik emberi lénnyel. Mindannyian óriási hálával tartozunk azoknak, akik képesek újból felgyújtani ezt a belső fényt.
Albert Schweitzer

2008. május 12., hétfő

2008. május 11., vasárnap

AKI HELYETT A KRISZTUS VÉREZETT
Emlékszem: Kemény bilincsbe verten,
bénultan ültem a hideg kövön.
Sötétség, bűn és vád töltötte el lelkem,
ijesztő csend kietlen börtönöm.
Halál: Oly mindegy. Csak nagynéha lázadt
valami bennem. Életvágy talán.
S akkor... szerettem volna összetörni
bűnt és bilincset börtönöm falán...
Neki az ajtó rozsdamart vasának
sámsonkarokkal! Ki a fényre! ki,
ahol szabad mezők ujjongva várnak,
s ahol az élet szent magvát veti!
Néha. És máskor rémek. Megremegtem:
a szívemen kemény, hideg marok.
Egy síron túli hang titkos hívása:
'Jöjj! Jöjj Barabás!' - Nem! Nem akarok!
'Barabás!' Hah, már nem a rém hívása.
Ezer torokból tör ki: Ó, elég!
Ez a halál! Jön értem. Sírom ássa
és nem kiálthatok felé: Ne még!
Most! Súlyos léptek... fegyver csörrenése...
csikordul a zár... szoborrá meredt
minden tagom... egy érdes hang: 'Barabás,
szabad lettél. Le a bilincseket!'
Először mint egy álom. De lehullnak
mégis. Tántorgó lábaim előtt
kitárt kapu áll. Ott kinn vár az élet.
Rám vár. Előre! Hadd köszöntsem őt!
Merre? Hová? Nagy céltalan örömmel
rohantam, mígnem bősz tömegbe vitt,
zúgó tömegben torpant meg a lábam.
Pilátust láttam, népem véneit...
S ott állt egy ember: nagy, szúró tövissel
megkoronázott, véres, tört alak.
Vállán vörös palást, kezébe nádszál.
Hogy le nem roskad annyi kin alatt!
Gyönge, törékeny. Vad lelkemmel érzem:
szelíd, egészen más, mint én vagyok.
Arcán csend, nyugalom. Megtört szemében
valami földöntúli fény ragyog.
Ki ez az ember? Megkövülten állok.
Énrám tekint. Ki Ő? Mit véthetett?
Valaki szól: 'A Názáreti Jézus.
Őt feszítik meg Barabás helyett.'
Oly hosszú út vezet a Golgotára...
Én végigjártam. Két lázas szemem
odatapadt vonagló alakjára,
ott égett minden gyilkoló szegen.
És nem tudtam többé levenni róla.
A szemek fénye... az a szent ajak...
a hulló vér... Múlott a perc, az óra.
Felejthetetlen percek és szavak.
A szívemen gigászi nagyra nőttek
láttán kemény, hideg gránithegyek:
Helyettem! Énhelyettem! Énhelyettem!
Hogy én éljek, hogy én szabad legyek!
Mikor utolsót vonaglott a teste,
mikor már minden elvégeztetett,
mentem alá a gyász hegyéről én is.
- S ölbe vettem egy síró gyermeket...
Megsimogattam... lázadó kezemmel,
mely azelőtt csak gyilkolt és rabolt.
S akkor tudtam meg, hogy Barabás meghalt.
Az ő testét fedi a sziklabolt.
Már csak szeretni, simogatni vágytam,
haladni csendesen, mint Ő haladt,
aki helyettem roskadt le a porba
Golgota utján a kereszt alatt.
Helyettem. Énhelyettem! Énhelyettem!
Ez a szó zengi át életem.
- Napfény gyanánt ez tündököl felettem,
s ez nyitja meg a mennyet is nekem.
'Ki az? Ki zörget?' - kérdik majd. 'Barabás,
aki helyett a Krisztus vérezett.'
S kitárják akkor ujjongó örömmel
a gyöngykaput fehér angyalkezek.
Túrmezei Erzsébet
Akarom: hogy fontos ne legyek magamnak.
A végtelen falban legyek tégla,
Lépcső, amin felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás
Ám a kalász, nem az ő érdeme.
Legyek szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek kendő, mely könnyeket töröl,
Legyek csend, mely mindig enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.
Reményik Sándor
V. Shoffstall
ÚTRAVALÓ
"Egy idő után megismered a különbséget,
egy kézfogás,
és a bilincs szorítása között.
És megismered,
hogy a szerelem nem vonzalom,
és egy társ nem biztonság.
És megismered,
hogy a csók nem szerződés,
és az ajándék nem ígéret,
és elfogadod kudarcaid
emelt fővel és előre tekintő szemekkel,
asszonyi bájjal, férfias erővel,
s nem gyermeki bánattal.
És megismered hogyan építsd a jelen útját,
mert a holnapé túl bizonytalan,
hiszen a tervek, és jövők útja félúton mindig megszakad.
Egy idő után megismered,
még a nap is megéget,
ha túl sokat kérsz.
Így virágoztasd csak fel saját kertedet,
díszítsd csak fel saját lelkedet,
és ne várd,
hogy valaki más hozzon virágot neked.
És tanuld meg,
hogy tudsz szívós lenni,
és igenis erős vagy,
és igenis vannak értékeid.
És tanulj, csak tanulj,
minden búcsúval csak tanulj. . .
Rakovszky Zsuzsa
SZAVAK NÉLKÜL
Úgy gondoltam valamikor, hogy a
vakító narancsszínű reggeleken,
újraélednek a már eltemetett álmok,
vágyak, remények a megvilágosodott
emberi agyban, mint ahogy újraélednek
a mesebeli hétfejű sárkányok,
és a Nap új arca is az erdőszéli vízmosásban.
De ma reggel reménytelen és szomorú
vagyok, s lám, te is csak szavak nélkül
kiáltasz értem, hiába, mert a gyászos
fehérségű örök ismeretlenség, folyton
elkülönít bennünket egymástól, s az
emberektől. Közös múltunk immár,
szétszóródott, haldokló gyöngyszemek
az időben...