2007. december 30., vasárnap

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú emberi titkot, hogy szüksége van gyengédségre, nem tud meglenni nélküle.
Márai Sándor

2007. december 15., szombat

És nékem milyen kedvesek a te gondolataid, oh Isten!
Mily nagy azoknak summája!
Zsolt 139:17

2007. december 13., csütörtök


Lelki útravaló a mai napra
Add, hogy lássak, Uram!

Meglátták szemeim üdvösségedet, amelyet elkészítettél minden nép szeme láttára, hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak, és dicsõségül népednek, Izráelnek. (Lk 2,30-32 )A fásult mindennapok kergetik egymást: elfut egy nap, aztán még egy és még egy... De meddig? Meddig kell még számolgatnom? Meddig kell még szélmalomharcot vívnom az idõvel? Az én idõm is véges, most mégis siettetem... Kegyetlen feladat a várakozás: lassulnak a napok, egyre csak nyúlnak - egészen a sötétség mélyéig. És lassan én is belefáradok... Meddig még, kérdem egy éberebb pillanatban, meddig tûrjem még a hétköznapok lélekromboló ürességét?! Egyre feszültebben várom a csodát; lássak végre, legyen végre ünnep! De mintha hályog lenne szemeimen: nyitva vannak, de csak foltokat látok, három apró elmosódott fénypontocskát valahol távol. És a világból körülöttem csak pillanatokat tudok megragadni. Egyre inkább erõt vesz rajtam a késztetés, hogy letépjem szemeimrõl a hályogot, hogy még egy gyertyát gyújtsak, hogy lássak. Vagy rohannék a három távolban táncoló fénypont felé, szemben az idõvel, térrel, szemben a Mindenséggel. Hiszen ott lehet valahol, ott a távolban. Csak odáig kellene elérnem. De csak botorkálok a sötétben, keresek valamit vagy valakit, aki segíthetne. Botorkálok egyedül a sötétben, néha átesem valamin, néha belerúgok valakibe... Pedig tudom: ha lehajolnék, le, csak egy kicsit, akkor lehullana a szemeimet fogva tartó hályog, és mindent beragyogna a Fény. És akkor csak õ lesz velem...
1Thess 4,17 Azután mi, a kik élünk, a kik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképen mindenkor az Úrral leszünk.

2007. december 9., vasárnap

Lábnyomok

Álmomban Mesteremmel

tengerparton jártam, s az életem
nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:
két pár lábnyom a parti homokon,
ahogy Õ mindig ott járt énvelem.

De ahogy az út végén visszanéztem,
itt-amott csak egy pár láb nyoma
látszott, éppen ahol az életem
próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.

Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:
"Amikor életem kezedbe tettem,
s követõdnek szegõdtem Mesterem,
azt ígérted, soha nem hagysz el engem,
minden nap ott leszel velem.
S most visszanézve, a legnehezebb
úton, legkínosabb napokon át
mégsem látom szent lábad nyomát!
Csak egy pár láb nyoma
látszik ott az ösvényen.
Elhagytál a legnagyobb ínségben?"

Az Úr kézenfogott, s szemembe nézett:
"Gyermekem, sose hagytalak el téged!
Azokon a nehéz napokon át
azért látod csak egy pár láb nyomát,
mert a legsúlyosabb próbák alatt
téged vállamon hordoztalak!"

2007. december 8., szombat

Szabó Ila: Epilóg

Már csöndesen szeretlek,
szelíd szavam se szól.
Könnyebb neked, ha vágyam
csak hangtalan dalol.
Nem várlak, nem kereslek,
nem álmodom veled,
feloldom gondod, vétked,
mit én hoztam neked.
S a csöndes könnyek éjén
én áldva áldalak,
köszönnöm kell, hogy voltál
egy boldog pillanat.
Lenyugszik lassan bennem
a lánggal égő láz,
de életedre titkon
tekintetem vigyáz.


Félek, atyám, - úgy sírnak a harangok!
fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!…
Ne félj, fiam, - téged hívnak a harangok,
te vagy a tűkör, te vagy az árny is, a fény is.

Félek, atyám, - megtörtem a szeretetben
és éhes tengerekbe ejtem a kardot!…
Ne félj, fiam - megtartalak a szeretetben
s az én karommal emeled égig azt a kardot.

Mit ér az ember, mit ér a könny meg a bánat,
mit ér törékeny szavam az őrült viharban?…
Ne félj, fiam, - az a könny, az a kín, az a bánat
téged tisztít kacagó mennyé a viharban!

Szabó Lőrinc

2007. december 5., szerda



Dalol a honvágy

Szeretnék szántani,
hat ökröt hajtani,
régi eke szarvát
kezemben tartani.

Harmatos hajnalon
régi útat járni.
Régi erdőszélen
virágot csodálni.

Szeretnék még egyszer
tavaszbúzát vetni!
Jó fekete földet
a kezembe venni.

Beszívni illatát
frissen kaszált fűnek,
mialatt a réten
tücskök hegedűlnek...!

Látni, még csak egyszer,
a leszálló estét.
Villanó szárnyával
az érkező fecskét.

Keleti ég alján
ahogy gyúl a csillag,
békés tájak fölé
békességet ringat...

Istenem, add hogy még
egyszer haza menjek!
Régi hegyeimen
új bort szüreteljek!

Fáj a bujdosás már.
Csupa fáj az élet.
Elvész idegenben
erdélyi cseléded.

Régi hegyeimen
lábujjhegyen járnék.
Jó volna a napfény!
Szép volna az árnyék!

Szép volna, jó volna!
Hallgass meg, Úristen!
Hisz más kívánságom
e világon nincsen:

Szeretnék szántani!
Hat ökröt hajtani!
Régi ekém szarvát
még egyszer...
még egyszer
kezemben tartani!




2007. december 4., kedd


Sík Sándor

Te Deum


Téged Isten dicsérlek
és hálát adok mindenért.
Hogy megvolt mindig a mindennapim
és nem gyűjtöttem másnapra valót,
hála legyen.

Hogy mindig jutott két garasom adni,
és magamnak nem kellett kéregetnem,
hála legyen.

Hogy értenem adatott másokat,
és nem kellett sírnom, hogy megértsenek,
hála legyen.

Hogy a sírókkal sírni jól esett,
és nem nevettem minden nevetővel,
hála legyen.

Hogy megmutattál mindent, ami szép
és megmutattál mindent, ami rút,
hála legyen.

Hogy boldoggá tett minden, ami szép
és ami rút, nem tett boldogtalanná,
hála legyen.

Hogy sohasem féltem a szeretettől
és szerethettem, akik nem szerettek,
hála legyen.

Hogy akik szerettek, szépen szerettek,
és hogy nem kellett nem szépen szeretnem,
hála legyen.

Hogy amim nem volt, nem kívántam,
és sohasem volt elég, aki voltam,
hála legyen.

Hogy ember lehettem akkor is,
mikor az emberek nem akartak emberek lenni,
hála legyen.

Hogy megtarthattam a hitet,
és megfuthattam a kicsik futását,
és futva futhatok az Érkező elé,
s tán nem kell a városba mennem
a lámpásomba olajért,
hála legyen!

Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen!
és ma is kiálthatom: úgy legyen!
és holnap és holnapután és azután is
akarom énekelni: úgy legyen! -
hála legyen, Uram!
hála legyen!




2007. december 2., vasárnap


"Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, egyedül olyan iszonyatos.."

(Latinovits Zoltán levele Ruttkai Évához-részlet)







Tetőn - Kós Károlynak

Ősz nem sodort még annyi árva lombot,
annyi riadt szót: "Minden összeomlott..."

Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem,
vasárnap reggel a hegyekre mentem.

Ott lenn: sötét ködöt kavart a katlan.
Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.

Időkbe látó, meztelen tetőjén
tisztást vetett a bujdosó verőfény.

Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól.
Itt fenn: fehér sajttal kinált a pásztor.

És békességes szót ejtett a szája,
és békességgel várt az esztenája.

Távol, hol már a hó királya hódít,
az ég lengette örök lobogóit.

Tekintetem szárnyat repesve bontott,
átöleltem a hullám- horizontot

s tetőit, többet száznál és ezernél -
s titokzatos szót mondtam akkor:
Erdély...

2007. december 1., szombat

Dsida Jenő - Vallomás


Élek, mint szigeten.
Mindennap térdre kell
hullanom. Kívüled
semmi sem érdekel.
Kihűlhet már a nap,
lehullhat már a hold,
e zengő túlvilág
magába szív, felold.
Édes illatai,
különös fényei
vannak. És szigorú
boldog törvényei.
Mit máshol ketyegő
kis óra méreget,
itt melled dobaja
méri az éveket,
s ha szólasz, mindegyik
puhán, révedezőn
ejtett igéd ezüst
virág lesz kék mezőn,
és sóhajod a szél,
mely fürtjeimbe kap,
és arcod itt a hold,
és arcod itt a nap.
Pilinszky János - Azt hiszem...
Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkül.
Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem...