Mégis, valahányszor valaki belopakodik magány-barlangjába, elzavar maga körül mindenkit.
Bizonyítékot vár, hogy aki ide jött, az valóban megérdemli a bizalmat. Valóban érte jött, nem csak önzőség vezette, hanem igazi mély, és őszinte szeretet.
A szeretet megváltására vágyik. Arra vágyik, hogy a szeretet, amit érez, visszatükröződjön a másik ember szemében, ha bele néz. Arra vágyik, hogy a másik szeretete elhatoljon a szívéig, hogy ott körtáncot járjon, és útra keljen, átjárja testét, lelkének minden zegét-zugát, és azután lángra lobbanjon a szemében, hogy amikor a másikra ránéz, az ezt a szeretet lássa benne.
Csak a mély és őszinte szeretet képes megváltani a lélek szenvedéseit.
De csak az a szeretet, amit nem tartunk meg magunkat, hanem oda adjuk azoknak, akiket szeretünk, és azok elfogadják tőlünk, és cserébe ők is adnak.
Ha a szeretet nem kél útra, akkor marad a lélek fájdalma, a magánybarlang lesz az otthonunk.
Visszahúzódunk, és várjuk, hogy valaki elég elszánt, elég eltökélt legyen, és felvértezze magát az egyetlen fegyverrel, mellyel áthatolhat bánatunk szilárd falán.
Vele legyen a Szeretet.
Az a szeretet, mely nem ismer korlátokat.
Nem ismer határt.
Nem ismer akadályokat.
Nem változtathatja meg semmi sem.
Lát, és hall.
Érez, és képes útra kelni.
Mert érezzük, hogy annyira, de annyira boldogító, hogy oda adjuk annak, akit a leginkább szeretünk, és mivel ő is szeret minket, hát nekünk adja, hogy mi is részesei legyünk a csodának.
Aki képes hallani saját lelkében a szeretet hangját, az tudja, hogy mit kell tennie. Nem habozik megtenni azt. A szeretet mutatja az utat.
Aki pedig őszintén szeret, de szeretetét nem adhatja oda, visszahúzódik magánybarlangjába, és arra vár, hogy a szeretet útra keljen.
Nincs más választásom. Nem maradt már semmi sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése