...és maradok ez úton, míg csak élek, töretlen hittel ember és magyar...

Wass Albert

MAGÁNYOS MAGYAR FA

Ha arra tévedsz egyszer,

ahol én születtem,

és kopár hegytetőn

meglátsz egy görcsös, öreg tölgyfát,

magányosan és dacos-konokul állni,

szembenézve viharral, faggyal, záporesővel:

suttogj el egy csöndes magyar imádságot.

Én vagyok az.

Állok magányosan.

Az erdőt kiirtották körülöttem

élelmes idegenek.

Magamban vagyok.

Fiaim elhagytak,

unokáim idegen nyelven mondanak imát,

ha mondanak még

s nem csak rikoltoznak

egy céda élet céltalan sodrában.

Hűséges hozzám holló és bagoly.

Éjszakánként denevér látogat.

S ha egy vak vihar

kidönt egy bús napon:

ne sirass meg! Nem érdemes.

Ha elmegyek, eltávozom,

s gondozni többé nem tudom:

Ki eteti meg bús kutyámat?

Ki simogatja hű macskámat?

Ki ügyel majd otthonomra?

Virágokra? Madarakra?

De tudom: ha majd fáradt kezem

Isten kezébe leteszem:

Ő elgondoz kutyát, macskát,

madarat és virágocskát.

Megtesz mindent, mit tenni kell,

s nem lesz mögöttem üres hely,

megtesz mindent, amit lehet

az örök isteni szeretet.

Mit ér a könny s mit ér az ember,

ha úgyis meg kell halni egyszer,

s elvész a szó és nem marad

csak egy tenyérnyi hely a föld alatt,

rothadó hús, szétfoszló csont:

Voltam. Éltem. Meghaltam. Pont.

Magányos magyar fa bús erdélyi dombon,

görcsös, kiszáradt, hajlott hátú cserfa,

utolsó magyar fa Erdély véres földjén,

ott áll még ma is, csatázik a viharral,

míg lassacskán lerágja az idő...

Magányos magyar fa bús erdélyi dombon:

megszakad érted a szívem...