2010. október 23., szombat

AZ ŐSZ ÜZENETE
Nem szeretem az őszt. Nyirkos, ködös, esős reggeleire még csak rágondolva is önkéntelenül összehúzom magamon a pulóveremet. Diákkoromra gondolok: szinte csontjaimig hatolt a ködös hideg, s órák kellettek, mire szinte "kiengedett" testemből a fázósság. Szinte sóvárogva várom az egyre gyengülő nap melegét, ha néha-néha kaphatunk belőle egy kevéskét, de már nagyon jól tudom, a nap melegítő sugaraiból minden nappal kevesebb jut majd, s végül kiteljesedik a hideg uralma.Kapaszkodom valami reménysugárba, s keresem benne a jót, s nem értem Petőfi mit látott benne olyan szépet, melyet versbe is öntött.
Ma hajnalban azonban megértettem valamit: az üzenetet, melyet Isten ezáltal az évszak által küldött el nekem. Egy valami biztos: ősszel a legpompásabbak a fák!Sokat utazom, s a minap is megtelt a szívem hálával, hogy az Úr ilyen csodásat alkotott.Ahogy halnak, csendben elbúcsúznak a levelek a fák ágairól, utolsó -mint egy búcsú üzenetként- káprázatosan gyönyörűvé teszik a tájat.Mindenütt aranysárga, bordó, rozsdabarna színűbe öltözik ilyenkor a temészet. Isten üzenete számomra egy apró kis gondolat, mégis megragadott, mert egyre szaporodó éveimre nézve elszomorodás helyett belső békességre int.
Volt idő, mikor kétségbeestem, mikor rádöbbentem, hihetetlen gyorsasággal rohannak felettem az évek. Lassan megöregszem, elenyészem és elmúlok erről a földről, noha tudom hová megyek -hisz mennyei Hazám felé igyekszem- mégis elöntötte szívemet a félelem: Istenem milyen lesz az öregkor?! Mi lesz, ha már "más övez" fel engem?! Milyen öröm várhat egy idősödő embert?! Belső derű vagy emberektől való lassú elhagyattatás?! Magány?!
Aztán ez a rettegés elmúlt a szívemből. Isten mélyebbre ásott bennem, tisztított, formálta jellemem, s ragaszkodóbbá tette szívem Őmaga felé jobban, mint bármikor azelőtt.
Ma hajnalban még tovább vitte bennem munkáját Szelleme által: beszélgetett velem, s lélekben elém hozta azokat a gyönyörű leveleket, amelyeket hetek óta szinte minden nap megcsodálok.
A levél nem csak úgy egyszerűen hull le a fáról. Ha zöld színében hullna le, a fa betegségét jelezné.Amikor a természet még telve van élettel, fürdik a nap melegében a fa teljes egészében áramlik a gyökérből a tápanyag. Minden apró ágacskába, s levélkébe jut belőle bőven.Aztán közeledik az ősz.S a természet -Isten drága teremtési rendjének megfelelően- felkészül az elmúlásra, a hidegre, a télre. A télre, mikor mindennek el kell csendesülnie, pihennie...S a fák is készülődnek. Készülődnek, hogy az elcsendesedés után újjá éledjenek, s rügyet fakasszanak, új leveleket, termést, gyümölcsöt hozzanak!De a mostani levelekre már soha többé nem lesz szükség. Azok valóban elenyésznek, elhalnak...Igen, a fák is készülődnek. Egyre inkább egy helyre koncentrálja a tápanyagot önmagában: a gyökérzetbe. Mintha csak tudatosan arra gondolna: mind többet össze kell gyűjtenem, egy helyen tárolnom, hogy tavasszal minden erőmmel áramoltassam egész testembe, s belőlem így új élet, gyümölcs születhessen!
S ahogy az éltető tápanyagból egyre kevesebb jut a levelekbe, azok szépen lassan elváltoznak.Elváltoznak színeikben.Ettől, a levelek lassú elmúlásától kapnak a fák Istentől olyan csodálatos ruházatot!
S lassan hajnalban megfogalmazódott a csendes imádság bennem: Uram! Bárcsak így múlhatnék el erről a földről én magam is: ahogy mind kevesebb lesz bennem az életből, annál több lenne bennem Szentlelkedből!S venne az egész valóm már ezen a földön lelkiképpen ilyen pompás a Mennybe készülő öltözetet!Bárcsak kiteljesedne bennem a Tőled kapott öröm, békesség és reménység!S az életem drága Igéje meghatározóvá lehetne számomra, hogy aki csak rám néz, s lassan elmúló testemet látja, egyben a bizonyságot is láthassa rajtam:


HA ELENYÉSZIK IS TESTEM ÉS SZÍVEM,
SZÍVEMNEK KŐSZIKLÁJA ÉS ÖRÖKSÉGEM
TE MARADSZ, ISTENEM, ÖRÖKKÉ!
(Zsoltárok 73,26)

Bár ilyen lenne az én "őszöm"!

Nincsenek megjegyzések: