...és maradok ez úton, míg csak élek, töretlen hittel ember és magyar...

Bagi László

CSAK MEGYEK

Csak megyek, bele a vakvilágba, az éjbe, arccal törve szélnek.
Kanyarog ösvényem. Mindhiába, hiszen az utak: összeérnek…
Otthonról jöttem és hazafelé tartok, csak nem tudom a helyet.
Nem az a lényeg, hogy keresem, hanem, hogy van, aki vezet…

Van itt egy út, lelkem rajta, lábam meg rúgja a kavicsokat,
Hullámzik az égbolt, figyelem a csillagfényű ladikokat,
Angyalok utaznak bennük, vigyáznak rám, s a szemükbe nézek.
Titkokat súgnak, de csak megyek tovább – nyelvükön nem értek.

Vagyok, aki vagyok, és Vagyok, csak néha fejjel a falnak,
Mert elhiszem azt, mit a vérből a vágyaim szavalnak…
Percekben és órákban élek, mikor a végtelen is az enyém,
És csak megyek, remélve, hogy valahol majd te futsz elém…

Csak megyek, talán ott melletted, s lehetek a fű, lehetek a fa,
Lehetek egy fuvallat, egy eldobott kő, tegnap, holnap, vagy a ma,
Árnyékod vagy a fény, és itt: e sorok között álmodom tovább,
Hogy a véletlen törvényszerűen fogja kézen az ember sorsát…

Csak megyek, s az úton - emlékek hajolnak ki egy ház ablakán,
Tűzvirág nyílik, bíborfényt rajzol az ég szunnyadó paplanján,
Onnan olvasom: Megpróbállak még, meg, legalább százszor,
De ha velem vagy, számíthatsz rám… Elkísérlek… Jó utat, vándor!