...és maradok ez úton, míg csak élek, töretlen hittel ember és magyar...

PSALMUS HUNGARICUS
II.

Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű,
a minden embert megsimogatót
ág mozdulat,az élet s halál titkát kutató,
bölcsen nemes, szép, görög hangulat.
A hűssel bíztató, közös és tiszta tó,
a szabadság, mely minden tengerekben
sikongva úszik, ujjong és mulat!
Kezem gyümölcsötminden fáról szedett.
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.
S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember! -,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!
A nagy gyümölcsös fájáról szakadt
almából minden nép fia ehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Dalolhat bárki édes szavakat
és búghat lágyan, mint a lehelet
s bízvást nyugodhatik, hol várja pad,
s ha kedve támad, bárhová mehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél,
szívszakadásig így kell énekelnem
Babylon vizeinél:
oooooEpévé változzék a víz, mit lenyelek,
oooooha téged elfelejtelek!
oooooNyelvemen izzó vasszeget
oooooüssenek át,
ooooomikor nem téged emleget!
oooooHúnyjon ki két szemem világa,
ooooomikor nem rád tekint,
ooooonépem, te szent, te kárhozott, te drága!