2008. március 2., vasárnap

K. László Szilvia
A LEVÉL
A levél lógott lefelé az ágról. Ragyogóan sütött a nap, de azért tisztában volt vele, hogy az ősz egyre közelebb óvakodik hozzájuk. A levél még zöld volt ugyan, de a fényhiány miatt a klorofil bomlani kezdett, amely előre vetítette számára az egyre közelebbé váló elmúlás pillanatát.
Ekkor jött el az a nap, amikor elhatározta, hogy nem hagyja magát. Ő lesz az első levél, amely fennmarad a fán, akin nem fog az idő. Tudta, hogy kemény akarattal minden lehetséges, semmi mást nem kell ehhez tenni, csak erősen koncentrálni.
A többiek persze próbálták lebeszélni erről. Voltak, akik kacagtak rajta vagy legyintettek az őrült ötleten, mások észérvekkel próbálták meggyőzni.
Hiába volt minden igyekezetük. A Levél bizonyítékokat mutatott azokról, akik csak gondolatban táplálkoztak és életben maradtak. Történeteket mesélt súlyos betegekről, akik csak az akaraterejük segítségét vették igénybe és lám, meggyógyultak. Társai bosszúsan köhintettek, bogarasnak gondolták, talán néhányan irigyelték is, de ő már senkivel nem törődött, csak erősen koncentrált. Pozitív megerősítéseket mondogatott magának, mélyeket lélegzett, megtervezte életének minden egyes percét, és ahogy teltek a napok egyre jobban érezte, hogy sikerülni fog. Átvészeli úgy a telet, hogy nem esik le a fáról. Mert az erős akarat csodákra képes, és csodák igenis vannak!
Aztán, amikor megérkeztek az első igazi őszi viharok, a levél átgondolta eddigi életét.



Nincsenek megjegyzések: